Ó, szomorú sors! – POSzT 2016

Igazán hatásos és kifejező az a színház, amelyben nem csupán a prózai szövegek és kiemelkedő alakítások munkálkodnak. A művészet ezen ágában érvényesül a leginkább, hogy nincs szükség szavakra. Néha nem kell magyarázkodni: egy mozdulat, egy szemrebbenés többet mond minden szónál. Ebben rejlik a fizikai színház erőssége: a testi kontaktra épít, az érintésre, amely egyértelmű és világos.

for_4

Fotó: Mónus Márton

Ebben jeleskedik a Forte Társulat előadása, A te országod is. Egy csapat edzett fiatal beszéli és mozogja el nekünk Tar Sándor történetét, aki keresetlen őszinteséggel és hatalmas tudással beszél, ír a magyar mélyvilág problémáiról, emberi számkivetettségéről és a nyomorultak áldatlan életéről. Látlelet, amely a melósok életébe enged bepillantást: szüntelenül dolgoznak, majd halnak meg a szocializmusért, mely rendszer közömbös a sorsuk iránt.

Muszáj azzal kezdenem, mennyire megható az az egymás iránti tisztelet, amely az egész előadást meghatározza. Alapvető feltétele ennek a művészetnek, hogy a színészek megbízzanak a másikban, és teljességgel hajlandóak legyenek ráutalni magukat arra a társukra, akinek éppen az a feladata, hogy elkapja a kezüket vagy megtartsa a súlyukat. Ez a fajta alázat – mind hivatásuk, mind a másik emberi lény felé – egyre ritkább a világban, ám annál erősebb és hitelesebb, ha megjelenik a színpadon.

A melósok éppen munkakezdésre várnak, eközben pedig megismerjük mindegyikük sóhaját s baját: ezzel a sokat sejtető, jól megálmodott színpadképpel nyit az előadás. A vizuális megkomponáltság pedig az egész darabot végigkíséri. A hatalmas díszlet alatt eltörpülnek ezek a szomorú sorsú kisemberek: állandóan egyensúlyozniuk kell (átvitt és szó szerinti értelemben is) életük nagy és igazságtalan döntéshelyzetei során.

for_10

Fotó: Mónus Márton

A történet Horváth Csaba rendezésében azonban akarva-akaratlanul kettébomlik. A rendező az előadás első felében vázolja fel nekünk a szereplők nyomorúságos állapotát, meséli el történetüket a mozgásszínház keretein belül. Noha kiváló iskolapéldája annak, hogy hogyan néz ki a műfaj ezen ága, a táncmozdulatok és kórusművek láncolatának kiválósága ellenére a történetmesélés kulcspontjai már elvesznek. Bár a színészek az egész előadás során narrátori szerepben is funkcionálnak, a kapcsolódási pontok és maga a szereplők viszonyrendszere nehezen értelmezhető. Így az idő elteltével monotonná és nehezen követhetővé válik, amit hiába akar megmenteni a kiváló koreográfia: jelentés nélkül a mozdulat és a megjelenő kellék célja üres és értelmezhetetlen.

A végkifejletet menti meg két remek színész és a történet hatásosan megkomponált második része. Krisztik Csaba és Fehér László történetszála hirtelen, de jókor válik le az első rész főirányáról. Zseniálisan mozognak a színpadon, és teljes szívvel élik át karaktereik nyomorúságát. Erős hangulat övezi sorsuk drámaiságát és teljes kiszolgáltatottságukat. Ugyanúgy béklyóba szorítja őket ez a sokszor nagyon is látható bilincs, mint sanyarú sorsú társaikat is: végzetük elől pedig nincs menekvés.

Az előadás elnyerte a legjobb rendezés díját a Pécsi Országos Színházi Találkozón. 

Szereplők

Andrássy Máté
Fehér László
Földeáki Nóra
Horkay Barnabás
Kádas József
Krisztik Csaba
Kurta Niké
Nagy Norbert
Novkov Máté
Pallag Márton
Zsigmond Emőke

Alkotók

Dramaturg: Garai Judit
Kórusok: Ökrös Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Díszlet: Mocsár Zsófia
Fényterv: Payer Ferenc
Produkciós vezető: Számel Judit
Rendezőasszisztens: Kovács Henrietta

Rendező: Horváth Csaba

Leave A Comment