A hit színháza

Sorsszerűnek hat a pillanat, amikor a saját szenvedélye egy valószínűtlen helyzetben is rátalál az emberre. Az esetek többségében az ember keresi a lehetőségeket, hogy elérje, és nem a szenvedélye keresi meg őt. Ha mégis létrejön ez a párját ritkító szituáció, az író természetesen meghajol az akarat előtt és igyekszik a legőszintébb beszámolót kihozni az eseményből.

Ez történt meg velem a hétvégén, mikor Csillaghegyre látogattam az India varázsa fesztiválra a Haré Krisna Oktatási és Kulturális Központba. A neves eseményeken közelebb kerülhettünk az indiai kultúrához, megismerkedhetünk a Krisna-tudattal, és számos játékos programon tanulhattunk lelkünk fontosságáról. Lelkesen vettem tudomásul, hogy a programban számos színielőadás megtartása is szerepelt, amelyek közül csupán az A.C. Nátaka DrámacsoportAz utolsó busz” című darabjának megtekintésére volt alkalmam.

Mindig is úgy vallottam, hogy a színházlátogatás lelki táplálkozás, feltöltődés és egy remek lehetőség arra, hogy még többet és még mélyebben tanulhassunk az életről magáról. Ebben a tekintetben az a legelőnyösebb, ha minél több műfajban kipróbálja magát az ember és minél több területét szemrevételezi a művészeti ágnak – és ha mindezekből a legjobb esetben van hajlandósága arra, hogy tanuljon a színpadon megelevenedő életből. Szakmailag és emberileg egyaránt.

Márpedig az indíttatás, hogy próbát tegyenek velünk és megismertessenek minket a hitükkel, mindenképpen sikert ért el. Az utolsó busz kiválóan összegezte a hit esszenciáját, mindezek mellett számos, színház-művészetileg elengedhetetlen elvárásnak eleget tett. A rendezésért felelő Rumjána Genadieva és Moldvai Kiss Andrea olyan szimbólumot találtak anyagias és élvhajhász világunk tükrözésére, amely kiváló kontrasztot képezett a Krisna-tudatúak tiszta és magasabb célt szolgáló ideológiájának.

A darabban egy fiatal szerzeteslány véletlenül (vagy mint tudjuk, korántsem ok nélkül) lekési a buszát, így kénytelen behúzódni egy közeli fogadóba. Az elhagyatott helyen azonban csak a fogadó tulajdonosát találja. Hamarosan kiderül, a helyszín nem véletlenül üres, a férfi ugyanis vámpír, és természetesen megpróbálja megtámadni a fiatal lányt. Azonban a szerzetes hitének pajzsa olyan erős, hogy a vámpírt először eltaszítja, hamarosan azonban mélyen el is gondolkoztatja életének boldogtalanságáról.

Egyértelmű, hogy a hasonló célzattal megalkotott előadások inkább tanmesék, mint klasszikus színi előadások, ám az alkotók képesek voltak ötvözni a két vonalat, ezzel pedig rendezésük szinte bármely érdeklődő számára szórakoztató, és egyben mélyen tanulságos lehet. Mindenképpen elgondolkodtató volt a felismerés, hogy vámpírunk nem csupán önmagát, hanem a mai társadalom jelentős részét is képviseli.

Ő az, aki mindent egyből magának akar, mindig elvesz, de sosem ad, szinte belefojtja magát az élvezetekbe, közben pedig képtelen rájönni, hogy nem a valódi boldogságot áhítja, csupán annak árnyékát, ami csupán rövid kielégülést képes nyújtani. Csodálatos az a hit, ahogy ez az ideológia bízik abban, hogy a világ meggyógyítható. Hogy a vámpír, ha nem is talál boldogságot biztosan (legalábbis nem tudhatjuk), de képes rálépni arra az útra, ami a kiteljesedés felé vezeti majd őt. Ezt a koncepciót pedig elsősorban nem rendezői meglátás, hanem emberi meggyőződés hajtja. Ez az, amitől olyan erős és hiteles lett a végeredmény.

14022101_1267833546563141_4905739883176766896_n

A szerző a szereplőkkel

Vámpírunk nemcsak azért volt meggyőző, mert okkal van felruházva, hanem mert Gajárszki Gergely hozta életre. Megjelenését és színpadi létezését nemcsak a kiváló atmoszférát teremtő jelmez és a találóan megírt szövege tette különlegessé, hanem az, amit ebből a kettőből ő maga megalkotott. Kitűnő tükröt tartott nekünk, ám nem drámai és kenetteljes, inkább egyenes, néha pedig humoros módon. Ettől vált az előadás kulcsfigurájává, akit az érkező szerzeteslányt alakító Szilaj Péterné képes volt egy jobb útra terelni. Ő testesítette meg a bizalmat és a hitet önmagát, amely nem habozik segítő kezet nyújtani, és a fény felé vezetni a tudatlanokat.

Az ilyen erős és mély üzenettel bíró előadáshoz az esetek többségében nincs szükségem arra, hogy nagy díszleteket láthassak. Hiszen sokkal fontosabb a darab tartalma, mint a díszcsomagolása. (Bár tény, hogy a díszleten belengő műanyag pókocska telitalálat volt!) Bőven elég volt csupán tehát a vámpír ötletesen megrajzolt hajlékában időzni, és tanulni az életről.

A hit színháza mindenképpen egy különleges szelete a színes palettának, amely kevésbé szakmai cizelláltságot, inkább emberi kíváncsiságot és lelki nyitottságot követel meg. A csodálatos az egészben – akármilyen szakmáról beszélünk is -, hogy karriert is csupán olyan alapokra lehet építeni, amelyek stabilan állnak és erős meggyőződéssel lettek lefektetve. Így ez a darab is elsősorban abban segített, hogy emberileg nagyobb türelemmel és alázattal álljak hozzá ahhoz a munkához, amit életem végéig szolgálni szeretnék. Ez az oka annak is, hogy számomra a darab megtekintésében sem az volt az elsődleges cél, hogy szórakozzam, hanem, hogy az előadásban alázatosan prezentált hit megismerésén keresztül nyitottabb, kíváncsibb, és jobb emberré váljak. Az a színdarab pedig, amely ilyen gondolatokat képes ébreszteni, mindenképpen csodálatos erővel bír, és a színházművészet kiválóságát támasztja alá.

Szereplők

Vámpír – Gajárszki Gergely (Gaura-Gopál Dász)
Szerzetesnő – Szilaj Péterné (Gandharvika préma Dévi Dászi)

Alkotók

Rendezte: Rumjána Genadieva (Rúpamati Dévi Dászi)  és Moldvai Kiss Andrea

Leave A Comment