Újranéző: Száll a kakukk fészkére

Mindig kényes kérdésnek tartottam azt, hogy mikor érik be egy darab igazán. A premieren? 3-4 nappal később, vagy talán hónapok múltán? Min, kin múlik az, hogy mikor teljesedik ki? Természetes, hogy a válaszok attól függnek, melyik darabról beszélünk éppen. Mindenesetre érdemes más távlatból is szemrevételezni egy alkotást. Jót tett-e neki az idő, kerekké vált-e az előadás? Elsőként a Száll a kakukk fészkére című előadást veszem górcső alá.

A bemutató után: Így száll a kakukk a Belvárosiban – 2015. október 9.

Znamenák István rendezését tavaly októberben mutatta be az Orlai Produkciós Iroda, az előadás azóta töretlen sikernek és teltházas estéknek örvend. Az alkalom úgy hozta, hogy jelen voltam a bemutatón, illetve az előző évad utolsó budapesti előadásán is. Lássuk, hogyan szállt a kakukk fészkére hosszú pályája után.

12356990_1098384353508062_6666928561601732415_o

Fotó: Pál Zsófia

A Kakukkot azért tartottam fontos előadásnak, mert erős koncepcióval dolgozik. Mélyrehatóan vizsgálja az egyén és a hatalom viszonyát, a lázadó helyét egy totális diktatúrában, és az embert a mentális betegségek álarca mögött. Mindezt árnyaltan és jó dinamikával teszi, kiválóan vegyíti a drámai elemeket a komikus vonallal, ami több szinten értelmezhetővé és szórakoztatóvá teszi a végeredményt.

Ezek a gondolatok pedig korántsem veszítenek erejükből az idő elteltével, pláne akkor, ha örök problémákról beszélünk, és kitűnően reflektálnak a folyamatosan változó világunkra. A Kakukkban pedig még pontosabb, még mélyebb lett az üzenet, belenőtt abba a ruhába, ami már a premier idején is jól állt neki.

A bemutatón elsősorban az volt imponáló, hogy bár első előadásokról beszéltünk, mégis kiválóan összeszokott csapatot és szerep megformálásokat láthattunk. Különleges szerepekről és sorsokról szól a fáma, mindegyik karakter (legyen az drámai (Ruckley) vagy éppen komikus (Martini)), szimpatikussá válik a szemünkben. Szabó Kimmel Tamás továbbra is brillírozik McMuprhy szerepében, pedig nem kis feladat elé állította a sors és a rendező, mikor megkapta a szerepet. Állandó lelki jelenlétet és erős kisugárzást követel meg, ami által követni akarjuk útját, és szurkolni neki, hogy megnyerje ezt a csatát. Szabó Kimmel nem hibázik, sőt, egyre jobban rákap karakterének „ízére”. Hiteles a lázadó szerepében, aki éppen attól olyan különös, hogy gátlástalan és léha, mégis jobb embernek látjuk őt, miközben a főnéni elleni hadjáratot vezeti. Küldetése felülírja minden hibáját.

12362820_1098384946841336_4008181815741693155_o

Fotó: Pál Zsófia

Péterfy Bori most vált igazán meggyőzővé főnéniként. Ő trónol az intézet élén, jeges mosollyal uralkodik a betegek fölött, és egészen a legvégéig nem is számítunk rá, hogy létezik emberség a hatalmi pozíció mögött. A színésznő munkája pontosan attól nehéz, hogy mindenféle szélsőséges jelenet vagy reakció nélkül kell fenntartania álarcát. Hatalma van az idő fölött, bármit megtehet és ha kell, elegánsan bár, de meg is teszi – pontosan ettől válik olyan ijesztővé.

A kört az őket támogató mellékszereplők teszik teljessé – akik valójában főszereplőként is definiálhatók, olyan nagy mértékben alkotják a darab gerincét. Kocsis Pál Indiánként éppen attól válik meggyőzővé, hogy nem használ nagy gesztusokat ahhoz, hogy feltűnjön a színpadon. Szerepformálása alázatos és mérhetetlenül pontos. Makranczi Zalán Dr Spivey-ja empatikus és emberi, a betegeket pedig (Nagy Dániel Viktor komikus Martinija, Formán Bálint tiszta és egyenes Dale Hardingja, Dékány Barnabás tragikus sorsú Billyje, vagy éppen Róbert Gábor Cheswickje) éppen az teszi szimpatikussá, hogy valódi és ismerős problémákkal küzdenek – csakúgy, mint Takács Zalán Turkle ápolója, akinek éppen az ital a gyengesége. Állítom, hogy mindenki megtalálta számítását karakterének bőrében.

12363151_1098384760174688_2520131691005358004_o

Fotó: Pál Zsófia

Meggyőző az a skála is, ami mentén az előadás építkezik. A világ, ami a betegek számára a mindenséget jelenti, McMurphy érkezése előtt nyugodt, ha úgy tetszik, rezignált. Percek telnek el úgy, hogy csupán a betegek egy átlagos napját figyeljük meg. A lázadó belépésével az erőviszonyok az első pillanattól kezdve felborulnak, ellentétbe kerül a főhős és a szinte teljhatalommal bíró főnéni, aki csupán azután kerül le a piedesztálról, mikor a betegek rájönnek, hogy valójában nem is való oda. A feszültség fokozatosan nő, érezzük, hogy küszöbön a változás, a zárt osztály kapui egyre gyakrabban nyílnak meg – aminek végül a halál sem szabhat határt.

Fontos elem példának okáért az óramutató tekerése. Talán a legtragikusabb az az erő, amivel a hatalom rendelkezik, s amivel felülírnak mindenféle egyéni szabadságot. Hatalmuk van nappal és éjszaka fölött, akkor gyorsítják fel, vagy éppen lassítják le az időt, amikor éppen kedvük tartja. A hangulat magába szippant, amit tovább erősítenek a fény- és hangeffektek is. Nyilvánvalóan nem attól lesz erős egy előadás, hogy erőszakosan akar hatni, de ezek a pillanatok – a nappal és éjszaka váltakozása, az effektekkel karöltve – a koncepciót támogatják, és ha így hat legjobban, akkor helyénvaló ezen technikák használata.

Ezek az elemek pedig kiválóan illenek egy elmegyógyintézet környezetéhez. Ez a közösség valóban a társadalmat prezentálja kicsiben, mind szerkezetében, mind pedig problémáiban. Kiéleződnek az erőviszonyok, az emberi akarat és tűrőképesség, alkalmazkodás kérdése. A küzdelem pedig folyamatos: elsősorban nem az egyéni, hanem a kollektív szabadságért. McMurphy lelke mélyén nem azt tekinti feladatának, hogy Monte Carlóvá tegye a zárt osztályt, majd kellemes szórakozás után távozzon, hanem hogy legyőzze annak teljhatalmú úrnőjét – ezt a harcot hagyja végül örökségül barátai számára. Ennek a nagyon is valóságos mesének elbeszélése Znamenák koncepciójának igazi erőssége, amit egy kiváló csapat és ötletes színpadi elemek, rendezői megoldások tesznek teljessé.

Szereplők

Szabó Kimmel Tamás

Kocsis Pál

Péterfy Bori

Makranczi Zalán

Nagy Dániel Viktor

Csémy Balázs

Formán Bálint

Keresztény Tamás

Róbert Gábor

Mátyássy Bence

Jéger Zsombor / Dékány Barnabás

Grisnik Petra/Pálya Pompónia

Boros Anna

Ficzere Béla

Takács Zalán

Alkotók

Jelmez:Cselényi Nóra

Díszlet: Znamenák István / Szalai József

Plakát: Csáfordi László

Rendező: Znamenák István

Producer: Orlai Tibor

Fordító: Zöldi Gergely

Író: Dale Wassermann

Leave A Comment