Valóságos téboly, tébolyult valóság

Nehezen találom a szavakat. Ez nem kifejezetten előnyös helyzet kritikaírás esetében, de a szóban forgó színműre nézve mégis kecsegtető. Létezik olyan ideális állapot, amikor egy előadás mondanivalója a függöny legördülését követően is még napokig foglalkoztatja az embert. Aztán van, amikor egy darab olyannyira mélyre hatol és olyan meggyőzően beszél egy helyzetről, egy emberről, hogy elnémulunk, majd  boncolgatni kezdjük az üzenetet, amely a vizsgálat folyamán egyre több jelentést kap. Ezt a jelenséget én vérbeli színháznak nevezem. Ilyennek tartom Bodó Viktor legújabb rendezését, az Egy őrült naplóját is.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Fotó: Toldy Miklós

Az őrület sokrétű és komplex jelenség, az instabilitása miatt rizikós az ábrázolás tekintetében, hiszen sok függ attól, hogy milyen környezetben és minek hatására veszi kezdetét, valamint hogy ki formálja meg a kérdéses személyt. Ettől függetlenül az egyik legizgalmasabb színházi téma, hiszen ez a fajta észvesztés koncepciótól függően mindenkinek kicsit mást jelent. Az a boncolgatás pedig, hogy pontosan mit is jelent őrültnek lenni ma, termékeny táptalaja egy színházi párbeszédnek.

A fokozatok nehezen érzékelhetők. Senki sem lesz egyik pillanatról a másikra teljesen őrült, a kezdeti jelek azonban már akkor sejthetők Keresztes Tamás hivatalnokában, mikor először megpillantjuk. Mindezek ellenére sem lehet racionálisan és földhöz ragadtan figyelni azt, ami a kisemberrel történik. Bámulatosan fordul a kocka, amikor az őrületet valóságra, a valóságot pedig őrületre cseréljük. A folyamat hektikus, az őrület kiszámíthatatlanul csap le és keríti hatalmába őt – mégis, ha közelről figyeljük, tudjuk, merre jár, és hová próbál eljutni.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Fotó: Toldy Miklós

Keresztes elképesztően tehetséges abban, amit csinál, minden apró részlet mögött hatalmas munka húzódik, minden egyes mozdulatnak jelentése és célja van. Az őrület hatalmas és jól kidolgozott rendszeren nyugszik, nagy precizitást igényel. Ez a fajta őrület prezentálás azért válik végletekig hitelessé, mert színészileg – és emberként egyaránt – teljes megnyílás történik a színművész részéről; emberivé, és nem szánandóvá teszi az eszét vesztő hivatalnokot, a történet pedig egyszerre válik meghatóvá és megrázóvá. A szubjektíven értelmezett valóság és őrület félelmetes egymásutánban váltja egymást, mégis teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a színész éppen melyik minőségben létezik a színpadon. Elég egy szemrebbenés, egy önkéntelen mozdulat, Keresztes színészi „szervezettsége” itt sem vall kudarcot.

Előttünk születik meg az a világ, amelyben a hivatalnok egyszerre veszik el és talál magára. Az atmoszférateremtés igazi katalizátora a loop, amely segítségével élőben születik meg előttünk a darab zenéje is. Ez pedig remek megoldás arra, hogy érzékeltessék a férfi kavargó gondolatait, a pszichés zavarodottságot a valóságérzékelés labirintusában: látszólag cél nélkül kavargunk a férfi elméjében, ahol a szürrealitás egyre inkább valósággá, a valóság pedig groteszkké válik. Felülíródnak a definíciók, és minél több nézőpontból figyeljük ezt az embert, annál izgalmasabbá és félelmetesebbé válik az, amin keresztülmegy.

p1150471_2

Fotó: Benkő Marianna

Keresztes természetesen mozog ebben a hangzásvilágban, ami pont azért lesz különleges, mert egyedül ő felel azért, hogy ezek a pillanatok, a sokatmondó díszlet, a zenei betétek és szavak összhangban legyenek egymással. A végén egyértelművé is válik, hogy hiába tűnik rapszodikusnak ez a vonal: valójában a rendező és a színész precízen megkomponált közös munkájáról beszélhetünk, amely során egy stabil alapokon és részletesen kidolgozott rendszeren nyugvó őrültséget prezentálnak.

Vajon fogság vagy szabadság-e az őrület? Esetleg olyasvalakivé válunk-e, aki jobban érzi az élet ízét, akinek dobol a vér a fülében? Akinek nincsenek többé korlátai önmagával szemben? Vagy éppen hogy béklyók közé zárnak, és kiszorítanak a valóságból? Számomra az a legcsodálatosabb ebben az előadásban, hogy az ember akkor teljesedik ki, mikor végképp elveszti realitásérzékét, és  átlép egy másik világba. A normalitáshoz szokott társadalom persze kiveti magából, de az sosem derül ki, hogy ő, vagy a világ értelmezte-e rosszul a másik fél gondolatait. Önkívületi tombolása, belső megnyilatkozása mégis valóságosabbnak tűnik, mint a világ, amely körülveszi őt…

Szereplők

Akszentyij Ivanovics Popriscsin: Keresztes Tamás

Alkotók

dramaturg: Róbert Júlia
asszisztens: Szakács Zsuzsi

díszlet: Keresztes Tamás
grafika: Nagy Gergő
szakértő: dr. Zalka Zsolt

producer: Orlai Tibor

rendező: Bodó Viktor

Külön köszönet:
Juhász Nóra, Kákonyi Árpád, Szalai József, Szarvas Dávid

Az előadás a Katona József Színház, a FÜGE, MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre.

Leave A Comment