Pesti Barokk – Négykezes kritikánk

Pest ’80

szerző: Pál Zsófia

A Belvárosi Színház idei első bemutatójában a nyolcvanas évek Pestje elevenedik meg. Igazi időutazás ez, amely során elgondolkodtató látleletet kaphatunk arról, milyen volt a kor hangulata, hogyan éltek elődeink, milyen gondolatok foglalkoztatták őket és milyen problémákkal küszködtek. Az igazi meglepetés akkor történik, amikor rádöbbenünk, hogy a világ talán nem is változott annyit azóta.

14589888_1231663723558188_6921245672403364216_o

Fotó: Takács Attila

A Pesti Barokkot Kern András jelenléte határozza meg, aki nem csupán a főszereplő nagymamát alakítja, de Dés Mihály regényéből ő készítette el a színpadi változatot is. A történet középpontjában a Kern alakította nagymama harminc év körüli fia, Koszta János áll, akinek életét nagy mértékben befolyásolja a nyolcvanas évek közhangulata. Az instabilitás pedig nem csupán az országra, de hamarosan rá is jellemző lesz. Nemcsak rapszodikus nőügyeivel és országa helyzetével kell egyenesbe kerülnie, de azzal a ténnyel is, hogy ebben a káoszban csupán nagyanyjára hagyatkozhat.

Az előadásban Szabó Kimmel Tamás játssza ezt a fiatalembert, akinek a világhoz, önmagához és a helyzetekhez való hozzáállása nagyban változik a történet folyamán. Súlyos döntéseket kell hoznia, amelyek érdekes ábrázolási lehetőségeket kínálnak az őt játszó színésznek. Szabó Kimmel azonban korántsem válik olyan meghatározóvá, amennyire a karaktere engedné. Koszta János érdekfeszítő változáson megy keresztül, ám hiányzott számomra mindezek hatványozott érzékeltetése. Jeleneteiben és megnyilatkozásaiban a színész nem olyan hangsúlyos, mint amennyire tehetségéhez és szerepéhez mérten elvárnánk tőle. Ennek ellenére számos olyan monológot kap, amelyben magára talál a darab során, és elkezdi megfejteni karaktere lényegét.

14589609_1231663843558176_8763064207930678543_o

Fotó: Takács Attila

A fiatal színész által játszott János nagyanyja az, aki körül az események zajlanak. Kern elhivatottsága dicséretre méltó a mű iránt, ám puszta jelenléte nem elég ahhoz, hogy elvigye a hátán az egész előadást. Erős kisugárzású és egyedülálló színművész, ám hiába vannak jelen kiválóan eltalált poénok és helyzetkomikumok, nem erősítik meg őt teljesen a szerepében. Nem ismerjük meg annyira az asszonyt, hogy kellőképpen megrázzon bennünket a története. Végső konklúziója elgondolkodtató, ám sokkal erősebben zárta volna a darabot, ha Kern jelenléte is legalább ennyire erős és meghatározó lett volna. Jóval nagyobb hatást gyakoroltak rám az előadás mellékszereplői. Mészáros Máté brillírozik saját szerepeiben: elsősorban a szórakozott, ám kihívást kereső nagybácsi szerepében, akiként minden színpadon töltött pillanatában hiteles és meggyőző. Bánfalvi Eszter szintén több szerepben jelenik meg, és mindegyiket más oldalról megközelítve, hitelesen alakítja. Emberi közelségbe hozza a fiatalember párját, Marit, és a gépleolvasó hölgyet is. László Lili egyetemista hallgató először lép a Belvárosi Színház színpadára, János kissé naiv, ám fontos szerepet játszó szerelmeként. Ő az, aki álomszerű megjelenéseivel keretbe zárja az előadást is.

14570695_1231664060224821_4995179404668748492_o

Fotó: Takács Attila

Az, hogy a színdarab témája különleges helyet foglal el az alkotók szívében, egyáltalán nem vitás. Ez a fajta tiszteletadás és fejhajtás végig érezhető az előadás során, amely végül Kern András karakterének végső anekdotájában csúcsosodik ki. Ilyen helyzetben azonban nehéz elkerülni azt, hogy az ember ne misztifikálja túl a saját gyermekét. Hiába ugyanis a nagy mértékű tiszteletadás, ha a dramaturgia már nem képes megtartani a színdarab súlyát. Ennek következtében sok jelenet után megakad a lendület, nem történik következetes építkezés, ez pedig számos üresjárathoz vezet.

Bár ez a vonal sok esetben megbicsaklik, az a cél, hogy bemutassák és érzékeltessék a kor esszenciáját, nem vall teljesen kudarcot. A korra jellemző helyzetek kiválóan kerülnek kifejezésre a szereplőkkel történő eseményekben. Nagy teret kap a disszidálás gondolata, a megfigyelések, a Kádár-kor eszméje, a fiatalság hektikus érzelmi világa, az emlékezés humoros bája. A karakterek is ezen vonal mentén fejlődnek, próbálják megtalálni helyüket a káoszban és meghozni a leghelyesebb döntéseket.

14543727_1231663316891562_8806315130270565336_o

Fotó: Takács Attila

Az esetek többségében egy színdarabban ilyenkor erősen előtérbe kerül az a tüköreffektus, amikor elődeink problémáival fordítanak szembe bennünket, és meglepődünk, mennyire hasonlítanak saját gondjainkra. A Pesti Barokk esetében mégsem ezt érzem a fő célkitűzésnek, Göttinger Pál rendezésében ugyanis sokkal erősebben van jelen a megemlékezés ereje. A reflektálás abban az esetben van jelen, ha az ember személyesen megszólítva érzi magát, felismer egy helyzetet, problémát, amellyel ő is küzdött vagy éppen küzd, ezt pedig visszavezeti a színpadon látottakra. Nem mindegy az sem, hány évesen és milyen történetekkel a háta mögött ül be az ember erre az előadásra. Valószínűleg többet fog jelenteni az idősebb korosztály számára, azokra, akik nem csupán történelemkönyvekből értesültek a Kádár-kor eseményeiről, hanem át is élték és kellően meg is szenvedték azt az időszakot.

Az előadásban ugyanis prioritást élvez a cél, hogy pontosan és a kort igazán jellemző helyzetekkel, megjelenő problémákkal nagyítsák fel és mutassák be a pesti nyolcvanas éveket. Kár, hogy ez hátrányára válik az előadás dramaturgiájának, valamint egy olyan mondanivaló felépítésének is, amely által akár érzelmi katarzissal is végződhetett volna a színdarab.

Amerika!

szerző: Bereczki Ágota

Pesti és barokk, a ’80-as évek barokkja. A Dés Mihály regényéből Kern András által komponált, Göttinger Pál rendezte színpadi változatot október 6-án mutatta be a Belvárosi Színház. A Kádár rezsim alatt formálódó kisrealista világot, annak eszméit és túlélési lehetőségeit egy oldottabb világra vetíti rá a darab, ahol minden ideológiai rendszert felülírnak a felnőtté válás általános kérdései, a szerelmek, a barátok, a törődés, egyszóval az emberi kapcsolatok. A rendezés térkialakításának egyszerűségébe oltja hangulati elemeit, könnyed zene és fény használat, a kommunizmusból születő játék, valamint erős humorizálás jellemzi az előadást.

14543697_1231663443558216_1628867569665237413_o

Fotó: Takács Attila

A Koszta János köré csoportosuló körülmények egy felhígult kommunista korszak mindennapi nosztalgiáját mintázzák, annak minden savanyú élvezetével és számító fullasztásával együtt. Koszta János, mint a korszak fiataljának metaforája, kényelmesen elveszett egyede az édes-fanyar Kádár világnak: egymásba ömlő nőügyei, kavargó barátságai, állandó készséges segítsége egyetlen nagyanyja oldalán, mind kiegészítői a felnőtté válás viharának. A felelősségvállalás kérdése még égetőbb egy olyan korszak derekán, amelyik sem morális, sem pedig konkrét fizikai támaszt nem nyújt a fiatalok kibontakozásához, így újabb reális hozadék lép elő: a gyerekvállalás, már ötlet szinten meddő vállalkozásnak bizonyul. Sokuk számára egyetlen megoldásként a kivándorlás ígérkezik, így válik minden probléma placebójává Amerika…

A kisméretűre szabott díszlet segítségével tűntek még nagyobbnak maguk a karakterek, ezáltal a minimalitás kiemelő funkciót kapott, így a könnyed humorral körbefont játékban befogadhatóbbakká váltak a falak felett néhol eltűnő, majd ismét előbukkanó szereplők. Ennek ellenére, néhol mégis azt lehetett érezni, hogy a szűkre szabott térben nem mindig születik meg a hitelesség képzete. A sokszor keserűségben gomolygó alakok ütköztetése gyakran elhalványult, majd a végső jelenetben felmerülő igencsak komoly témának,  az abortusznak jelenléte, összeegyeztethetetlen kontrasztban állt az eddig kiépített hatáselvvel.

14560116_1231663556891538_6203303932520054350_o

Fotó: Takács Attila

A zárójelenet szolgál ellenpontként Szabó Kimmel Tamás könnyed hétköznapisággal megrajzolt Koszta Jánosának, és annak egysíkú hanyagsággal meghozott döntéseinek. A végig nemtörődöm figura életének egyetlen biztos pontjába, a nagyanyjába kapaszkodik, aki nyílt érzelmeinek egyetlen birtokosa. Elvesztése után a magába fordulás természetes következményként hat, ellenben a taszító-laza magatartás nem változik. Az utolsó jelenetben megjelenő embriót ábrázoló alakzatból áradó füstben, nemcsak Koszta János életreflexiói, de az előadás egésze vesz nem várt váltást. Talán ez a hangsúly áthelyeződés az, ami megtöri az addig kiélezett koncepciót.

Az ügyetlenül szeretetreméltó nagyi játékában Kern Andrást láthatjuk, aki természetesnek ható humorával élettelivé alakítja a figurát, a nemi eltérés nyomai szinte észrevehetetlenek. A humor kirobbanó, a kapcsolati szálak elmélyítése viszont hiányos. A női alakok, Bánfalvi Eszter és László Lili, színen tartózkodásának ideje nem képes kifejteni egyéniségük meghatározó elemeit, nehézkessé válik kiismerésük, így a hozzájuk fűződő viszonyok is. Mészáros Máté, mint hebehurgya, de körmönfont testvér, a kizsákmányoló rendszer szépen kivitelezett allegóriájaként jelenik meg, míg a Schruff Milán alakításában egy barátot látunk és egy barátság látszólag őszinte tartópillérét. Az előadásban létrejövő viszonyhálózat így leginkább haszonélvező érdekszövődményekkel kapcsolódik egymáshoz, nyílt vagy elhomályosított megnyilvánulásokban.  

A karakterek jellemvonásai és a színpadkép kialakítása mindezek ellenére képes megteremteni azt a felszabadult légkört, amelyet egy komédia elvár. A Pesti Barokk című előadás pedig, tematikai súlyossága tükrében is, minden ízben könnyed kikapcsolódást ígér.

Szereplők

Kern András

Szabó Kimmel Tamás

Bánfalvi Eszter/ Grisnik Petra

László Lili

Schruff Milán

Mészáros Máté

Alkotók

Dramaturg:Upor László

Jelmez: Cselényi Nóra

Díszlet: Ondraschek Péter

Rendező munkatársa: Skrabán Judit és Jánoska Zsuzsa

Grafika: Csáfordi László

Világítási terv: Szondi György

Rendező: Göttinger Pál

Producer: Orlai Tibor

Leave A Comment