“Régi arcél más fénytörésben” – Molnár Ferencről mesél nekünk Fesztbaum Béla

“Fesztbaum estjének elsősorban nem a zenei és előadói oldala az igazán meggyőző. Erről leginkább az a pillanat árulkodik, amikor a művész elárulja, hogy a hónapokkal ezelőtt bezárt Kispipa borozóból sikerült megmentenie az ott szolgáló pianínót, amin talán még Seress is zenélt. Ez a hozzáállás és teljes alázat teszi az estjét egyedülállóvá: Fesztbaum egyszerre jeleskedik zenészként a pianínó mögött, előadóként a mikrofon előtt, de ezen az estén emberként a legtiszteletreméltóbb számomra.” – Ezek a sorok Fesztbaum Béla Seress Rezső-estje után születtek. Innen ered az a szakmai és emberi kíváncsiság, amely végül interjúnkhoz vezetett. Közelgő Molnár Ferenc-estje, a “Szülőfalum, Pest” kapcsán egy kellemes kávé mellett színházról, zenéről és Molnárról beszélgettem a Vígszínház színművészével.

Sok múlt századi szerzővel foglalkoztál már, Seress Rezsővel, Kosztolányi Dezsővel és most Molnár Ferenccel is. Mi az, ami ennyire lenyűgöz téged a múlt század hangulatában?

Valamilyen okból kifolyólag mindig ez jön szembe, nem kutatom őket. Úgy látszik, ezzel van dolgom, ezzel tudok olyasmit adni a közönségnek, ami talán nekik is jelent valamit, nemcsak nekem. Itt nem valamiféle múltba révedő nosztalgiáról vagy múltba vágyódásról beszélünk. Azt az örömöt fedezem fel benne, hogy nagyon hatékonyan, személyesen és szenvedélyesen tudok fogalmazni a korszak anyagain keresztül. Könnyen, vagy legalábbis könnyebben tudok odaállni a gondolatok mögé, amelyeket ezek az alkotók magukénak vallottak. Az egyik legfontosabb dolog az előadó-művészetben és az életben is, hogy az ember személyessé tudja tenni azt az ügyet, amivel éppen foglalkozik. Számomra vonzóak a kor műfajai, például az akkor kialakuló, saját különleges magyar formáját megtaláló kabaré. Kosztolányi és Molnár is dolgozott kabaréban, Molnár rendezett és igazgatott is. Vonzanak a korszak színdarabjai is, illetve az a fajta elegáns precizitás, amivel a saját ügyeiket kezelték; ez az, amit mindenképpen követendőnek tartok.

dsc_4057

Dalok a Kispipából (fotó: Bánlaki Szabolcs)

Mi lehet az, amit esetleg ezek az alkotók, szerzők jobban tudtak, ismertek, mint a maiak? Mit lehet tőlük tanulni?

Ez nehéz kérdés. Nagyon szeretem bennük, hogy érthetően írnak, nagyközönségnek szólnak az irodalmi és színházi ambícióik is. Ha én értem őket, akkor nagy valószínűséggel át tudom adni őket, úgy, hogy a közönség is megértse. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyszerűsítenének, vagy ne lennének nyitottak egy emelkedettebb, differenciáltabb gondolkodásra. Azon a nyelven szólalnak meg, ami manapság is nagyon érthető, talán bizonyos szempontból érthetőbb, mint egy kortárs megszólalás. Eddig könnyebben találtam meg a hangot ezekkel az alkotókkal, mint a kortárs anyagokkal, amiket egyébként szintúgy figyelek.

Mennyire építkezel a saját életedből, a tapasztalataidból?

Kosztolányi és Molnár ilyen szempontból mindenképpen rokon, hiszen egy rettenetesen nagy anyagból kell összeállítani egy színházi estet. Önmagában a szerkesztés is egyfajta személyes szűrő. Olyan szövegeket választok ezekből a gazdag életművekből, melyek mögé a leginkább be tudok állni és amik a művészi szándékomat segítik. Molnár esetében egy borzasztóan gazdag újságírói életmű van az ő drámaírói életműve mögött – bő húsz éven keresztül folyamatosan termelte a napi újságírást. Ez még akkor is óriási anyag, ha csak azokat a köteteket nézzük, amik tudatosan ennek az anyagnak a feldolgozásával foglalkoznak. A szerkesztés is egy nagyon érdekes alkotói folyamat, ahol tulajdonképpen nem egy konkrét színdarabról, hanem egy saját, különálló, költői dramaturgiával egymáshoz csatlakozó szövegekről van szó. Nem követek időrendet, vagy bármilyen látványos dramaturgiai irányvonalat. Inkább hangulatok, érzetek, képek, témák adják benne egymásnak a labdát. Ezért is nevezem inkább színházi estének: ezeket az anyagokat valamiféle teatralitással igyekszem kezelni, egy színházi jelrendszeren keresztül kívánom megfogalmazni és átadni őket a közönségnek. A szerkesztés közben már megvolt a tanulás, de tegnap zártam le egy olyan folyamatot, hogy eddig és ne tovább. A Kosztolányi-est is úgy maradt, ahogy azt annak idején, nyolc éve megszerkesztettem. Az eltelt 70 előadás alatt az eredeti szöveget mondom, nem változtattam rajta. Mindig az egykori gondolatomhoz teszem hozzá az azóta egyre változó önmagamat.

131845_1024_a_leggomb_elrepul07

A léggömb elrepül, Kosztolányi Dezső-est

Ahogy említetted, a Kosztolányi estet közel 8 éve mutattátok be a Vígszínházban. Mennyiben változott a rálátásod a szövegre? Milyen új dolgokat fedeztél fel benne az eltelt idő során?

Én változom, mi változunk. Csodálatos szakma a mienk: az anyag ugyanaz marad, de az alkotó, akin átszűrődik, folyamatosan változik. Különleges izgalom, amikor esténként valamelyik anyag kap egy másfajta hangsúlyt. A személyes attitűd alkotja és alakítja, hogy éppen mi lesz fontos, de magának az anyagnak meg kell szólalnia. Az adott előadáson dől el, hogy mely regiszterek kapnak több figyelmet, csöndet, vagy ráismerést: ott merek hagyni magamnak egy kis plusz időt. Néhány dologra abban a pillanatban csodálkozom rá. Nem megy gyakran az előadás, úgyhogy az alkalmak között is fejben és frissen kell tartani az anyagot.

Korábban már foglalkoztál Molnár Ferenccel, a Monokli című előadás kapcsán is. Honnan jött a késztetés, hogy egy önálló esten, behatóbban beszélj róla?

A Rózsavölgyi Szalonból érkezett egy nagyon kedves felkérés. Nem kerestem a lehetőségét, hogy ez az ötlet újra előjöjjön, de megtalált. Egyrészt a kényszer hozta, hogy megint egy egyszemélyes dologgal foglalkozom, hiszen nagyon sokat játszom a Vígszínházban, és az egyeztethetőségem a lehetetlent környékezi. Azt, hogy egy munkafolyamatban valakihez igazodjam az anyaszínházomon kívül, borzasztó nehéz összehozni. Az egyszemélyesség és a hely picit adta magát: a Rózsavölgyi egyszerre színház és kávéház. Egy olyan kávéház, ami egy kicsit színháznak álmodja magát, és egy olyan színház, amitől nem idegen a kávéházi csevegő funkció. Amikor a témán gondolkoztam, a régi anyagaim, Molnár, és a szöveganyag aktuális rezonanciája utánam nyúlt. A Monokli című előadásban már benne volt néhány ezek közül a szövegek közül, amikkel most dolgozom. Azt a társulat nagy öregjei, nagy generációja játszotta. Ebben az előadásban voltak párjelenetek is, köztük volt elhelyezve egy-egy Molnár publicisztika. Arra gondoltam, hogy kipróbálom, hogyan működnének ezek az anyagok egyszemélyes formában. Érdekelt, hogy mi történik, ha ebből egy személyesebb jellegű válogatás születik. Molnár mint író s mint színházi, kávéházi alak nagyon passzol a szalon miliőjéhez, elképzeléséhez, gondolatához, célkitűzéséhez. Nagyon reménykedem, hogy a szalon ínyencségekre vágyó, különlegességekre nyitott közönsége kíváncsi lesz arra, hogy mit tartogat nekik még az a szerző, akire esetleg már több alkalommal pirosra tapsolták a tenyerüket a vígjátékai kapcsán.

Mi teszi Molnár publicisztikáját ilyen különlegessé?

Molnár a vígjátékaiban a magánélet látszatairól és hazugságairól beszél, erre építi dramaturgiájának alapját, ez szervezi a bonyodalmat, ebből bomlanak ki a vígjátéki helyzetek. Számomra az teszi különlegesség és figyelemreméltóvá, hogy ő ugyanilyen nyitott és érzékeny volt társadalmi és közéleti szintű problémákra is. A monarchia első évtizedeiben, ebben a fejlődő és felnövő világvárosban egyszerre viharos és rohamos a fejlődés: gyorsan élnek, gyorsan szeretnek, gyorsan alakul ki a lüktető nagyváros. Sok a társadalmi feszültség, egyenlőtlenség. A közélet és a nagypolitika kisemberre gyakorolt, nem feltétlenül pozitív hatásai épp annyira jelen vannak, mint a látványos fejlődés. A díszes, felnövő város kellékei mögött sok ellentmondás és feszültség húzódik meg. Úgy érzem, Molnár nagyon éles szemmel hatol ezen jelenségek mögé és próbálja őket fölfejteni. Külön érdekes, hogy ő nemcsak újságíró, hanem színházi ember is. Azzal is játszom ebben az előadásban, hogy ez a színházi ember hogyan ír újságot, és az újságírás hogy találkozik a színházzal. Ő maga újságírónak vallotta magát, aki mellesleg darabokat is ír. Amikor a Vígszínház megnyílik, ő belép egy laphoz és elkezd írni. Molnár úgy fogalmaz: „két szenvedélyes mesterségem volt a világéletemben, az egyik az újság, a másik a színház”. Amikor az ember általában Molnár Ferencről hall, mindenki gyorsan, szellemesen és könnyen fogyasztható vígjátéki estét vár – ez így is van rendjén. Nem szeretnék Molnár képet rombolni ezzel az előadással, inkább kiegészíteni szeretném, illetve egy másik fénytörésből is megnézni őt. Nem szeretnék modernizálni, a saját korában és saját világában tartva akarom bemutatni őt.

Milyen kutatómunka előzte meg a szerkesztést?

A fő kutatómunka néhány Színházi Életben föllelt Molnár-önéletrajzra, és két Molnár válogatás kötetre támaszkodik. Az egyiknek az a címe, amely az esté is: „Szülőfalum, Pest”. Ez egy hatvanas években kiadott válogatás, amely Molnár kis írásait és publicisztikai válogatását tartalmazza. A másik egy Molnár Gál Péter által szerkesztett kötet, amely szintén Molnár publicisztikával foglalkozik: a címe Pesti Napló. Ő ásta bele magát egy könyvtári, levéltári, sajtótörténeti kutatásba: az ő desztillációjában szűröm le a magam anyagait. Ő egy szenvedélyes Molnár-kutató és szakértő volt. Nagyon fontos volt számára valamiért, hogy Molnárt újságíróként és érzékeny publicistaként is elhelyezze a sajtó-, dráma- és kultúratörténeti térképen. Ez a két kötet volt az alap, ebből alakult ki egy 75-80 perces anyag.

dsc_0203_01

Fotó: Gál Bereniké

Az esten a saját szerzeményeid is hallhatóak lesznek. Hogyan nézett ki az alkotófolyamat?

Már a Monoklihoz is születtek zenék, amiket én szereztem. Részben ezeket a zenéket használom, illetve születtek hozzá újak is. Egy háromtagú, szalonhoz illő kamarazenekar lesz az esten: egy pianínó, egy cselló és egy hegedű fog majd játszani. Ezek színházi zenék, amik segíteni fogják az előadást: polkák, csárdások lesznek hallhatóak, némi operai felhang is érezhető lesz. Alapvetően a kor zenei világát idézik majd meg, átkötő és hangulatfestő szereppel bírnak. Mind azt szolgálja, hogy valóban egy színházi est jöjjön létre; hogy a szövegválogatásnak minél gazdagabb, minél több szálon futó teatralitása legyen; minél több érzékét megmozgassa a befogadónak. Molnár is szerzett zenét, ebből a szempontból is hű vagyok hozzá. Kottája is megjelent egy genfi kiadónál, itthon pedig kuplékhoz, sanzonokhoz írt zenét. Mesélik róla, hogy ebben a nagy kávéházi tobzódásában időnként beállt a kávéház cigányzenekarába, és több hangszeren játszott: hol zongorázott, cimbalmozott. Igazi polihisztor volt, erős zeneiséggel bírt. Mintha az ő fejében is szóltak volna zenék alkotás közben. Ez már persze az én hozzágondolásom, írásom ehhez az anyaghoz. Valamiféle eredeti, csak ezekhez az anyagokhoz készült zenei világot gondoltam hozzájuk. Ezért zenés este, ezért szól benne a saját zeném, nem pedig valami ehhez válogatott, vagy már megírt koncertzene.  Az a szándék vezetett, hogy Molnárt ilyen szempontból is megidézzem, illetve ilyen módon is segítsem az anyagainak a megszólalását.

Hogyan tudod egy ilyen hiú szakmában megőrizni a belső békédet, a kiegyensúlyozottságodat?

Ez valószínűleg alkati kérdés. Igyekszem az adott munkában a lehető legtöbb örömöt megtalálni, függetlenül attól, hogy magamnak állítom elő vagy rám osztott szerep. Az ember feladatról feladatra él. Természetesen van ebben valami üzemszerű. Állandóan jön a következő, nincs megállás, főleg egy ilyen nagy „gyárban”, mint a Vígszínház. Novemberben a 30-i „Szülőfalum, Pest” bemutató lesz a harmincadik előadásom. Ez azt jelenti, hogy az előtte levő összes napon játszom. Végül is ez egy játék: játszani kell, és a játékot élvezi az ember. Igyekszem élvezni, és ha én élvezem, akkor reményeim szerint ez a közönségre is átsugárzik. Ha már mindkettőnknek jó az estéje, akkor abból nagy valószínűséggel nagy baj nem lehet. Van, hogy nem sikerül. Akkor felteszi az ember magának a kérdést, hogy lehetett volna jobb, nem laposodik-e el egy picit, nem volt-e csak rutinból megoldva? Aztán újra kell kezdeni és csinálni kell. Magát a munkát is élvezni kell – nem baj, ha az ember szeret dolgozni. Ha a munka szeretete megvan, akkor az nagyon sok jó dolgot hoz majd magával.

Mekkora áldozathozatallal jár együtt, ha az ember ilyen sokat foglalkozik a színházzal?

Ebben a sok munkával terhelt színházi világban is igaz az az ősi igazság, hogy arra van időd, amire időt szakítasz. Az ember diákként sokat hallja ezt a mondást, de ez valójában tényleg így van. A kevés szabadidőt az ember jobban megbecsüli. Minden perc értékes. Ha csak épp egy félóra adódik, egy városi séta, vagy egy jó kávé egy kellemes beszélgetéssel gyakran többet ér, mint egy kéthetes wellness nyaralás. A kis dolgokban meg lehet találni az örömet. Emellett a sok munka mellett elvégeztem egy egyetemet, letettem egy doktori fokozatot, elkészítettem három-négy előadást fejben. Kétségtelen, hogy kell ehhez egy jó időbeosztás, hogy minden beleférjen. Sokat dolgozom az öltözőben, miközben várok egy szerepre. Ezeket a látszólagos holtidőket igyekeztem hasznosan tölteni.

Mi volt az, amely a munkáid közül a leginkább boldoggá tett?

A legtöbbet, a leggazdagabb estéket az egyszemélyes ügyeknek köszönhetem. Boldoggá tesz annak a beosztásnak a harmóniája, hogy egy ilyen egyszemélyes munkában az ember független, és a saját ritmusa szerint dolgozhat. A másik 180 alkalommal az évadban, amikor kollegákkal játszom, másfajta, kötöttebb koordináta rendszerben kell mozogni. Ha szerdán van egy Kosztolányi est, csütörtökön pedig egy Padlás, akármilyen sokat játszottam is már Témüller, a házmester szerepét, ugyanakkora örömet tud okozni. Igazából a színházi megnyilatkozásoknak a váltakozásai azok, amikben igazán az örömömet lelem.

Milyen szerzőkkel, alkotókkal foglalkoznál még a jövőben?

Most éppen nem látok még rá új tervre. Szeretném, hogy ez a Molnár anyag elkészüljön. Lehet, hogy az egyszemélyes formát is egy időre szabadságra küldöm és majd lesz valami más. Ha valami utánam nyúl, vagy amivel úgy érzem, érdemes foglalkozni, legyen az tavaly előtti vagy akár száz évvel ezelőtti, akkor nem leszek rest és nyitott leszek rá.

Kiemelt kép: Gál Bereniké

Leave A Comment