Befogadó tér nélkül nincs játék

Adott egy társasház – annak minden bajával, minden különc lakójával együtt. Adott egy katalizátor, egy mozzanat, ami felborítja az addig megszokott rendet és kifordítja magából nemcsak az embereket, de magát a kort is. Ez a dolog számunkra egy időgép, ami a társasház lakóit közel négyszáz évre repíti vissza az időben. Adott tehát még ez a kiváló csavarral, és nagy helyzeti lehetőségekkel bíró történeti váz: hogyan építkezik a dramaturgia, miképp bomlik ki a slamasztika, hogyan jutnak haza a lakók – ha egyáltalán hazajutnak persze -, s mindez hogyan jelenik meg a színpadon? Ez engem, átböngészve a színlapot, nagy várakozással töltött el, érdekelt, hogy Ifj. Vidnyánszky Attila miként tudja megtölteni élettel ezt a kiváló alapanyagot, valamint hogy hogyan vezeti a Radnóti Színház kiváló művészeit. 

Az imént felsoroltak miatt szomorú és kiábrándító a csalódás, amit végül az előadás kiváltott belőlem. Valamint természetesen azért is, mert nagyon jó anyagról beszélünk, amit száz és százféleképpen lehet színpadra álmodni, úgy, hogy minden ízében működőképes legyen a nagyrabecsült néző számára. És talán ez a pont az, ahol Vidnyánszky rendezése a leginkább elcsúszott: míg egy számára kerek, pulzáló és minden ízében lüktető előadást vizionált majd hozott létre, ebből a nagyon fontos közösségből, szertartásból kihagyta a színielőadások legfontosabb szereplőjét: a nézőt magát.

ivan-a-rettenet-original-85513

Fotó: Dömölky Dániel

Ez a fajta bukás legfőképpen azért szomorú, mert érezhetően hatalmas munkát fektettek az előadásba, erős oszlopokra építkeztek, ám nem hagytak számunkra követhető történetvezetést. Létezik olyan előadás, mint például Csehové, ahol valójában az a történet, hogy nem történik semmi, ám esetünkben nyilvánvalóan nem ez volt a kitűzött cél. Vidnyánszky rendezésében az első felvonásban az utolsó percig szinte egyáltalán nem haladunk a történetben, a másodikban már határozottabb lépéseket teszünk, ám végig érezhető, hogy Vidnyánszky elsősorban talán nem is a cselekmény bemutatását tartotta szem előtt. Ez egy tapasztaltabb rendező esetében is rizikós választás, nemhogy egy pálya voltaképpeni indulásánál.

Az előadásban végig érezhető a küzdés, amely során Vidnyánszky minden csepp verejtékével rendezői hozzáértését kívánja bizonyítani. Ez ilyen korai szakaszban természetes, sőt, elvárható, ám nem válhat a produktum hátrányára. A rendező víziója nehezen, néha pedig egyáltalán nem követhető, noha időről-időre ígéretes színházi elemekkel, eszközökkel dolgozik. Mégis, jóval nagyobb mértékben érezhető és látható a túlzott elvontság, amellyel saját színházi egyéniségét kívánta megteremteni és kétszer aláhúzni, ám ezt a próbálkozást is a dramaturgia szenvedi el, és jóval többet kapunk az akarásból, mint a tényleges darabmesélésből.

ivan-a-rettenet-original-85511

Fotó: Dömölky Dániel

Egy ilyen koncepció sajnálatos módon a színészeket sem érinti jól. Az igazi értékvesztés akkor történik, ha kiváló alapanyagból, kitűnő színészekkel nem sikerül érdemes művet álmodni s teremteni. László Zsolt számos Radnótis főszerepben bizonyította már rátermettségét és tehetségét, ám a darab formátlansága az ő színészi létezését is befolyásolja. Ő alakítja azt a házmestert, aki a múltban ragad, és a cárt, aki a jelenünkbe érkezik. Kétségtelen, hogy a színművésznek fényévekkel jobban áll a kegyetlen és szenvedélyes uralkodó szerepe: valódi őserővel tombol és létezik ebben a szerepben, amit még az sem képes visszavetni, hogy a házmester bőrében jóval jelentéktelenebb a fellépése. Az amúgy kitűnő társulat a többnyire kétdimenziós szerepekben képtelen színesre festeni az előadást, ám az is egyértelmű, hogy kevés eszközt és lehetőséget kaphattak erre az egysíkú színészvezetés okán.

Az Iván, a rettenet ezeket követően számomra csak látvány tekintetében értékelhető jól. Vidnyánszky előszeretettel vegyít színházi és filmes megoldásokat, aminek következtében a darab látványvilága furcsa, de nagyon is élvezhető és ámulatba ejtő hibriddé válik. Érezhető, hogy az alkotók ebben a művészeti ágban is otthon érzik magukat, és ez nagy mértékben segítette az előadás megszületését. Ezt csak erősíti Pater Sparrow ötletes díszlete, ami kiválóan teremti meg a társasház hangulatát és lélegzését; nem beszélve arról a rétegződésről, ami a második felvonásban jelenik meg, és a különböző „falak” segítségével több pillanatot, úgymond „dimenziót” mutathat meg. Az előadás „köntöse” egyedülálló és ígéretes, ám kiválósága miatt talán még elszomorítóbb, hogy tartalmának nem sikerült közérthetően megszületnie. Közérthetőség alatt pedig természetesen a nézők bevonását értem abba a különleges belső világba, amelyben ez az előadás megszületett, és ahol valószínűleg magától értetődően létezik. A csatornák megnyitása és a gondolatok áramlása, illetve azok átadásának módja természetesen maga a művészet, de ez nem létezhet önmagában. Szüksége van a befogadóra, azokra, akik elgondolkodnak a jelentésén és akikben továbbélhet az előadás esszenciája.

Szereplők

Iván Vasziljevics házmester / cár LÁSZLÓ ZSOLT
Uljana Djumálna házmesterné MARTIN MÁRTA
Szergej Tyimofejev feltaláló RUSZNÁK ANDRÁS
Anaida Mihajlovna filmszínésznő PETRIK ANDREA
Jakin Snittov filmrendező MOLNÁR ÁRON
Miroszláv Kicsorszkij tolvaj PÁL ANDRÁS
Spak Poljoska besúgó SCHNEIDER ZOLTÁN
Mihail B. Uglakov író / pátriárka GAZSÓ GYÖRGY
Olga Nyaleszkaja logopédusz / cárné SODRÓ ELIZA
Pjotr Puszta házmestertanonc / regős GYÖNGYÖSI ZOLTÁN eh.
Andrej Nyaleszki liftes / követ FIGECZKY BENCE eh.
P. Howard fekete úr / feketesereg OLASZ RENÁTÓ eh.

Alkotók

Bulgakov színdarabját átírta: Vecsei H. Miklós

Dramaturg: Garai Judit
Zene: Kovács Adrián
Díszlettervező: Pater Sparrow
Jelmeztervező: Vecsei Kinga Réta
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Ari Zsófi
Rendező: IFJ. VIDNYÁNSZKY ATTILA

Leave A Comment