Audienciánk a királynőnél

Bevett szokás, hogy az angol királynő hetente egyszer vendégül látja palotájában a mindenkori miniszterelnököt, és meghallgatja beszámolóját az elmúlt hét fontos politikai eseményeiről. Ezekben a beszélgetésekben egyaránt szó esik a nemzet nagy kérdéseiről és problémáiról is, Peter Morgan darabjának fontos mozzanata azonban az is, hogy a beszélgetőpartnerek, rangtól függetlenül, emberileg is közel állnak egymáshoz, miközben világuk nagy kérdéseit vitatják meg.

a9759b605a99106f17dcec34777705de

Fotó: Almási J. Csaba

Bár a miniszterelnököknek csupán húsz percük volt arra, hogy feltárják gondolataikat a királynőnek, mi, nézők, jóval kedvezőbb helyzetben vagyunk: Valló Péter rendezése ugyanis több mint két órán át mesél a királynő méltóságteljes, ám nagyon is emberi oldaláról, és a miniszterelnökökhöz fűződő kapcsolatáról. A darab kiválóan végzi a dolgát: hűen képezi le a történelmi eseményeket és a szereplők erre való reflektálását, de a fontos „történelmi órát” a személyiségek rövid, de részletes boncolgatásával vegyíti.

Az Audiencia kevésbé politikai dráma vagy történelmi látlelet, mint inkább az emberi kapcsolatok és ezek fejlődésének érdekfeszítő, de ezzel egy időben kedves története. Egy izgalmas ajtón való bekukucskálás, ahol egy kis szobában egy nemzet két fő tábornoka politikáról, hűségről, hagyományokról beszélget. Ez a helység fontos helyszínné növi ki magát, nemcsak amiatt, ami benne történik – a díszlet kiválóan megalkotott, letisztult, a királynőhöz méltó; számunkra pedig egy fontos mankó is helyet foglal benne, mivel egy kivetítőn láthatjuk az évszámokat, valamint vetítés segítségével korabeli felvételeket is, amelyek különösképp megszínesítik a színdarabot.

38c095947208030417dcec34777705de

Fotó: Almási J. Csaba

Nincs szó szélsőséges cselekményről, a darab fő vonulata elméleti síkokon mozog: az igazi varázslat a dialógokban áll. Az, hogy egy előadás ennyire szövegközpontú, korántsem baj, amennyiben a sok esetben tömény, ámde annál nagyobb jelzésértékű szövegek elmondói tökéletesen értik Erzsébet pillanatnyi helyzetének esszenciáját és érthetően képesek átadni azt. A tizenkét miniszterelnököt alakító színészeknek az esetek többségében nincs sok idejük arra, hogy maradandót alkothassanak: kis idő alatt lételemű mikro-történeteket kell átadniuk, úgy, hogy azok szerves egésszé váljanak és előrelendítsék az előadás dramaturgiáját.

John Majort, azaz Fesztbaum Bélát látjuk talán a legtöbbször a királynő oldalán, és ez nem is véletlen. Az ő jeleneteiben bizonyosodik be, hogy Erzsébet tisztában van önmagával és kötelezettségeivel, valamint milyen nagy mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy az angol nép bizodalmát megtartsa és sok ideig bírja. Fesztbaum az egyik a „piszkos tizenkettő” közül, aki legjobban megragadja emlékezetünket alakításával: pedánssága mögött tudatosan felépített emberi történet, majd egyre növekvő feszültség húzódik, ami végül a királynővel történő összekülönbözésben csúcsosodik ki.

Hamar kiderül az is, kihez állt a legközelebb a királynő: Hegedűs D. Géza Harold Wilsonja már a kezdetekben emberi hangot üt meg vele szemben, és elődeihez, utódaihoz képest sokkal gyorsabban áthidalja azokat a távolságokat, amiket a rangjuk támaszt közéjük. Ez a kapcsolat nemcsak természete miatt lesz rokonszenves és érdekes a néző számára, hanem a színészek, Halász Judit és Hegedűs közös munkája és kémiája miatt is. Hasonlóan meggyőző a királynő és Margaret Thatcher, azaz Igó Éva beszélgetése is, ahol emberi meggyőződések és nemes vezetői szándékok ütközése történik, két rendkívül tehetséges művész előadásában.

0271c01edaff421117dcec34777705de

Fotó: Almási J. Csaba

Az előadás legnagyobb érdeme annak bemutatása, hogy Erzsébet valóban milyen bensőséges viszonyt ápolt miniszterelnökeivel. Látta, kivételes esetekben pedig kereste is az embert a rang mögött, akivel szót tud érteni, akivel megoszthatta gondolatait, és akivel szemben esetenként kiállhatott önmagáért és gondolataiért. Ám nemcsak ez az oda-visszahatás az, ami Erzsébetről újat mondhat, ezzel egy időben pedig fenntarthatja a piedesztálján: Halász Judit kivételes ábrázolásában megjelenik a királynő bája, tekintélyes fellépése, végtelen embersége és szerénysége is. Egy olyan asszony áll a darab középpontjában, aki méltósággal viseli rangját, de ezzel egyetemben képes megmaradni egyszerű, gyarló embernek is, akinek nem titkolt vágya, hogy egy farmon, feleségként, egyszerű emberként élje napjait – ha nem született volna királynőnek.

Az idő előre haladtával egyértelművé válik, hogy ez nem elsősorban a miniszterelnökök audienciája a királynőnél: inkább a nézőké ez a különleges és tanulságos fogadóóra, ahol a rangok maszkja mögé pillanthatunk, emberi hitekről és uralkodásról tanulhatunk, miközben egy különleges uralkodófejedelem élete és hite, valamint az őt hűen szolgáló vezetők alakja és emberi meggyőződése rajzolódik ki előttünk.

Szereplők

II. Erzsébet Halász Judit
Margaret Thatcher Igó Éva
John Major Fesztbaum Béla
Gordon Brown Kerekes József
Harold Wilson Hegedűs D. Géza
Winston Churchill Lukács Sándor
Anthony Eden Gados Béla
David Cameron Seress Zoltán
James Callaghan Dengyel Iván
Kamarás Tahi Tóth László
Nevelőnő Majsai-Nyilas Tünde
Komorna Puzsa Patrícia
Fiatal Erzsébet Várkonyi Véda
Fűköh-Nagy Zsófi

Biztonsági őrök: Röthler Balázs, Kóbor Balázs

Alkotók

Díszlet: VALLÓ PÉTER
Látvány: VEREBES ZOLTÁN
Jelmez: PUSZTAI JUDIT
Dramaturg: SZÁSZ HANNA
Ügyelő: RÖTHLER BALÁZS
Súgó: ÁDÁM DOROTTYA
A rendező munkatársa: VÁRNAI ILDIKÓ

Rendező: VALLÓ PÉTER

Leave A Comment