A szavak ereje – Négykezes “Futótűz” kritikánk

Megtörni a csendet

szerző: Pál Zsófia

Azt a színházat tartom jónak, amely felzaklat. Azt, amelyik nem hagy nyugodni, ami a befejezésekor is képes szárnyra kapni, és szembefordítani önmagammal. Az, amelyik esetenként kissé kényelmetlen lelki mozzanatokra képes rátapintani, a boncolást és a feldolgozást követően pedig magasabb lelki szintre képes emelni. Áldozatokat követel, őszinteséget vár el, tőlem s az alkotóktól is. Mindenkitől, aki végigmegy mezítláb a tüzes parázson, azért, hogy a túloldalra jusson.

Erre képes Alföldi Róbert Futótüze is. Az események könnyen követhetőek, vonzanak magukkal s hullámzanak tovább, az emlékek kiváló áttűnések segítségével sejlenek fel s váltják egymást a jelenetek csokrában, amint megelevenedik előttünk a főszereplő asszony megpróbáltatásokkal teli múltja. Ennyi kín és szenvedés, ami egyetlenegy ember vállát nyomta…! Bárkit megviselt volna. Ő mégis önazonos maradt. Tűzön-vízen keresztül igyekezett tartani magát fogadalmához, hogy megtanul írni, olvasni, előrébb lép, mint ősei, nem hagyja magát eltaposni, s fejlődni fog. Halálát követően örökségül hagyja ikergyermekeire a hagyatékukat, eddig eltitkolt múltjának felderítését, amelyben bátyjuk s apjuk vár arra, hogy megtalálják őket.

Fotó: Színtézis

Csönd van. Nem lehet kapaszkodni semmibe, aztán meg nem is kell. Megnyugtató ez a csend, kiélesedik az, aminek ki kell élesednie, semmi sem tereli el a figyelmet arról a gondolatról, amire Alföldi Róbert rendezőként rámutatni kíván. Ez a csönd a saját lélegzetvételünkkel és némaságunkkal telik meg, a monológok önmagukban léteznek, de minden egyes perc, minden egyes szó túlmutat magán. A hangsúly a szavak erején, a csönd megtörésén nyugszik. Ezt vallja a legszélsőségesebb helyzetben is: amikor kitör a háború, amikor felszámolódnak a logikus észérvek, amikor ember embernek farkasa lesz. Könnyű lenne átadni magunkat a bennünk tomboló állatiasságnak, a főszereplőt mégis az teszi kivételessé, hogy képes lesz tartani magát elhatározásához, nem csendesedik el, csak azért, mert egy nagyobb hatalom, egy veszélyes helyzet erre kényszerítené.

A Radnóti Színház színészeinek remek alkalom a mély emberábrázolásra, amellyel leginkább a főszereplők tudnak élni. Kováts Adél az anya, akinek szembesülnie kell a sors fájdalmas csapásaival. Mégsem adja fel, mégsem alkuszik meg, képes egyenesben tartania magát. A monológok precíz kidolgozottsága és hatása nemcsak az ő esetében, de Lovas Rozi előadásában is tetten érhető. László Zsolt, akit némileg új fénytörésből láthatunk eddigi szerepeihez képest: kissé komikus, de elkötelezett embert formál meg, aki hűséggel tartozik az anya iránt, és segíti gyermekeit az út során. Karakterének jelenléte kevésbé súlyos, mégis fontos, hogy velünk legyen, és kissé oldja a feszültséget. A rendezés megdöbbentően erős céltudatossággal került megkonstruálásra, Alföldi egyszerű színházi eszközökkel ér el megrázó hatásokat, a lehető legalapvetőbb elemekkel operál, ezáltal válik párját ritkítóvá.

Bár korábban kellő vehemencia és erő volt jelen általunk látott munkáiban, a Futótűz hatásfokát most éppen az a letisztultság erősíti, amely elsősorban Alföldi elköteleződéséből gyökeredzik a darabban érezhető és látható egyetemes értékek iránt. A bizalom, ígéret, tudatosság, hit és őszinteség fűt minden pillanatot, amely nem is működhetne, ha a rendező nem bízna teljes mértékig azokban a szavakban, amelyek a színpadon elhangzanak. Talán tízévente egy olyan alkotás készül a színpadon, amely ilyen mély hatást képes gyakorolni a nézőire: igazi kezdete és vége nincs, csupán a lelkünkre fonódik, egyszerre erősít és ráz meg, gondolkodtat el. Csak másodjára hibátlan színházi előadás: elsősorban lélekerősítő, egy olyan értékrend ábrázolója és elbeszélője, amelynek alapvetőnek kellene lennie a világban, mégis ritkán találkozunk vele.

Fotó: Színtézis

Az egész darab, az összes színész alakítása, az elhangzó szavak és úgy a csend vérkeringésében egyaránt ott dobol az, amely minden jó színház alapja: a gondolatiság, az előrehajtó koncepció, most éppen Alföldi ideológiája, amely megtalálta a lehető legideálisabb köntösét és otthonát a Futótűzben. Ebből bomlik ki minden, ez által válnak erőssé és hitelessé a szavak. Találkozása a darabbal jókor és jó helyen történt meg: a rendező határozott világlátása fonódik egybe ezzel a rendkívül érzékeny anyaggal, ennek eredményeképpen egy olyan előadás születik, amely felülemelkedik mindenféle rutinon, általánosságon. A rendező nem tesz mást, minthogy elegánsan kidomborítja a szókimondás és őszinteség fontosságát, de ezt olyan közvetlen, mégis szembesítő módon teszi, hogy képtelenség bármikor is félrenézni. Egyértelművé teszi, hogy változást csak akkor remélhetünk a jövőtől, ha megtörjük az egyre hangosabb csendet, felvállaljuk saját valónkat és múltunkat.

Régen láttam ehhez hasonló színházi munkát: kétségtelen számomra, hogy amit Alföldi eddig emberként és színházcsinálóként képviselt, ebben az előadásban csúcsosodott ki. Rettentően erős közlésvágy dolgozik a rendezőben, hajtja a mondani akarás, amelyet most azzal erősít, hogy nemcsak gondolkozni, de megszólalni is tanít bennünket. A történet esszenciájában, az általa készült darab minden pillanatában ott pulzál ez a tanítás. Ez a gondolatiság immáron nemcsak rendkívül erős, de végletekig megható is, ahogyan hatására ebben a harcban gondolatban összekapaszkodunk mindenkivel a teremben, megszorítjuk a másikat, kitartásra, erőre és előretartásra buzdítva egymást, abban a hitben tobzódva, hogy amikor eljön az idő, mi is képesek leszünk megtörni a csendet.

Futótűz, amely felperzsel

szerző: Pál Andrea

Alföldi Róbert színpadi változatából, a Futótűzből az összes olyan jelenet ki lett hagyva, amely a mozifilmes adaptációt kultikussá tette: ez nem válik az előadás kárára, sőt! Sokszor a szavaknak hatalmasabb erejük van, mint egy-egy megrázó jelenetnek mozgóképen. Nem tudom, hogy a hatalmas-e a megfelelő szó, sokkal inkább az elevenünkre tapint. Számomra egy történet elmesélése sokkal jobban működik széles vásznon, mint testközelből. Mégis vannak színdarabok, amelyek visszaadják a hitemet, hogy érdemes próbálkoznom, mert vannak s lesznek előadások, amelyek elérnek a szívemig – még ha csak tízből egyszer vagy kétszer, de azért az egyért igenis meg fogja érni. Alföldi darabja ilyen.

Fotó: Színtézis

A monológok hatása a legütőképesebb. A darabból hiányoznak a film drámai pillanatai, a filmből viszont teljesen kimaradtak a darab csodálatos, morális párbeszédei. Ezeket mind csak a filmes jelenetekből vonhatjuk le: a háború borzasztó és értelmetlen, az erőszak csak erőszakot szül és megbocsátás nélkül nincs megváltás. A színház azonban többet ad. Az erkölcsi mondanivalóval, azzal az atmoszférával, hogy én is a történet részese vagyok, a szereplőkkel együtt lélegzem. A színház közvetlensége annyira beszippant, hogy az ő drámájukat is a magaménak érzem, a szomorúságukon, kétségbeesésükön osztozom. Ha akarnám, sem tudnám kivonni magamat a történések alól, mert a színészek tőlem egy karnyújtásnyira mesélnek el egy történetet. Számomra katartikus felismeréssel bírt a színház egyénre gyakorolt hatása, és az a gazdag eszköztár, amellyel ezt képes volt elérni.

Sawda karaktere egy az egyben hiányzott a mozifilmből: abban az adaptációban Nawal egyedül éli meg a vele történteket és annak következményeit, egyedül hozza meg a döntéseit. A film ez által kapja a legdrámaibb pillanatokat, viszont emiatt esik is el a két szereplő között zajló gyönyörű dialógusoktól, amelyek az előadás legmeghatóbb pillanatai közé tartoznak. A hármas szám többször is megjelenik, a három deszka, ami a földön van; a végrendeletben azt kéri Nawal, hogy három vödör vizet locsoljanak a testére; a legvégén is hárman állnak az esernyő alatt. A filmben, amikor megszületik Nihad, a bába három pontot tetovál a gyerek sarkára, amennyiben Nawal később megkeresné gyermekét, legyen, amiről felismerje. Aztán ott van a hetvenkettes szám, amit Nawal akkor kap, amikor börtönbe kerül. A bíróságon is így mondja, hogy csak a hetvenkettesként hivatkoztak rá akkoriban, „ami a mi kultúránkban nagy jelentőséggel bír”, ugyanis a közel-keleti vallásokban Istent hetvenkét különböző néven tartják számon.

Fotó: Színtézis

A Radnóti Miklós Színház legújabb bemutatója arra hívja fel a figyelmet, hogy ne fásuljunk bele abba hírtengerbe, ami kivégzésekről, erőszakról, háborúról tudósít. Egy ember halála nem csak egy adat, az az x számú áldozat nem csak egy szalagcím. Minden név mögött egy élettörténet húzódik meg, egy egyéni világnézet, egy álom, amely beteljesülésre vár, az ő halálukkal egy egyedi, megismételhetetlen “csatorna” is örökre elnémul: ez az egyedi csatorna pedig ugyanúgy számít Szíriában vagy Irakban, mint bármely más helyen.

Szereplők

HERMILE LEBEL        LÁSZLÓ ZSOLT
JEANNE MARWAN    MARTINOVICS DORINA
SIMON MARWAN       OLASZ RENÁTÓ eh.
NAWAL MARWAN      KOVÁTS ADÉL
NAZIRA                          CSOMÓS MARI
ANTOINE | KATONA 2.  SODRÓ ELIZA
SAWDA                          LOVAS ROZI
NIHAD                           PÁL ANDRÁS
CHAMSEDDINE          SCHNEIDER ZOLTÁN
WAHAB | KATONA 1. | FOTÓRIPORTER  RUSZNÁK ANDRÁS
ZSIHAKE | IDEGENVEZETŐ   CSARNÓY ZSUZSANNA
ELHAME | MALAK    MARTIN MÁRTA
ORVOS | GONDNOK  GAZSÓ GYÖRGY

Alkotók

Fordította: Molnár Zsófia
Dramaturg: Kelemen Kristóf
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Díszlettervező: Menczel Róbert
Világítás: Baumgartner Sándor
Ügyelő: Kónya József
SÚGÓ: Farkas Erzsébet
nyelvi konzultáns: Őze Dávid
A RENDEZŐ MUNKATÁRSA: Őri Rózsa
RENDEZŐ: ALFÖLDI RÓBERT
Leave A Comment