Újranéző: Kabaré

Nem volt egyszerű az élet a harmincas évek Berlinjében. A város minden részét megviselte az a feszültség, ami a kor sajátosságai miatt ránehezedett. Nehéz volt annak, aki ide született, a fenyegetettség szagát érezte a levegőben, de képtelen volt elhagyni Berlint, vagy képtelen volt eldönteni, hogy távozzon-e egyáltalán. De nem volt könnyű annak sem, aki a városba érkezett: érzékelvén a közhangulatot, a ki nem mondott ítéleteket és a közeledő katasztrófa semmivel össze nem hasonlítható érzését, rá kellett jönnie, hogy mindazok ellenére, ami vele történt, amit megismert és megszeretett, távoznia kell.

Fotó: Éder Vera

A Kabaré esetében elkerülhetetlen a felszínre törő gondolat, hogy önmagunkkal helyettesítsük a szereplőket: ez szinte rögtön az elején kikerülhetetlen, hiszen kedves Konferansziénk aktuális eseményekre reflektál, és naprakész kiszólásokkal üdvözöl bennünket.  Egyértelművé válik, hogy Alföldi Róbert rendező ért a szakmájához, képes felismerni a közvetlen közelében jelen levő társadalmi problémákat, és hosszú távú tanításokkal szolgálni velük kapcsolatban. Talán ezért megdöbbentő, amikor elsősorban nem a Kabaré musical jellege, zenei kiválósága és történet mesélése kerül előtérbe – ahogy az a bemutató idején történt -, hanem a fenyegetettség jelenléte, amit a színpadon időnként fel-feltűnő csuklyás alakok képviselnek. A válsághelyzet közeledte az egész előadást átszövi, kacér és szórakoztató jeleneteket bont meg, s bár megérkezését már nem látjuk, minden útjába kerülő embert és eszmét elpusztít, ami nem felel meg az ideológiájának.

Alföldi rendezői stílusa és koncepciója jól áll az előadásnak, egyedülálló nézőpontból láthatjuk a jól ismert történetet, talán egy leheletnyivel jobban is mutat ebben a fényben, mint korábban. A rendező bátor, explicit elemekkel domborítja ki a történet sarkalatos pontjait: elsősorban azt az erotikától fűtött kis bárt, ahol Sally Bowles minden este fellép. Szarkasztikus humorérzékkel, kiválóan kezeli a dialógokat, valamint a megszólaló karaktereket is, ami a legjobban talán Bercsényi Péter esetében működik.

Fotó: Éder Vera

Egyértelmű, hogy Bercsényi pályájának egyik legjobban sikerült alakítása a Konferanszié alakja azon karakterek közül, akiknek bőrében szerencsénk volt megfigyelni őt. Egy végletekig szórakoztató, de elgondolkodtató, kemény igazságokat kiabáló és éneklő gardedámot testesít meg, akinek segítségével megismerkedünk a kabaré világával. Kétség sem fér hozzá, hogy ezen alakítás esetében talán kevés annyit elmondani, hogy teljesen magáévá teszi a szerepét. Azt gondolom, ez mindent elárul: hitelesen és önironikusan létezik a színpadon, arra a konklúzióra juttatva az őt figyelmesen követő közönséget, hogy ritka az ilyen eset, amikor egy színészt ennyire megtalál egy szerep – mégis, ha megtörténik, pirosra tapsoljuk tenyerünket.

Önmagában létezve is feledhetetlen perceket nyújt, de Sallyvel, korábban még Mórocz Adriennel való kiegészülése, főleg a darab utolsó perceiben katartikus élményt nyújtott. A szerepet azonban nemrég Spiegl Anna vette át, akit csupán önmagában értékelve sem jutok arra a meggyőződésre, hogy képes megfelelni a szerep elvárásainak. Hiányzik belőle a Sally felszínessége mögött rejtőző lelki mélység, fájdalom, ami fel-felsejlik a darab folyamán saját dala alatt, illetve magára maradásakor is. Ez a lényeges részlet az, ami miatt szánandóvá, de szimpatikussá is válik személye. Még mindig az előadás egyik legjobb pontját képezi Schultz úr és Schneider asszony története: Pallai Mara és Ács Norbert végletekig megható történetet mesélnek el nekünk a gyengédségről, szerelemről, valamint a kor intoleranciájáról és személyes tragédiáról is.

Fotó: Éder Vera

Ahogy munkáinak többségét, úgy a Kabarét is a hangneme teszi különlegessé. Alföldi elsősorban abban remekel, hogy nem hazudja el a magánügyeket, közszemlére teszi azt is, ami nem szép, párbeszédet kezdeményez a belső és külső problémákról egyaránt. Ezt gondolja megoldásnak és a fejlődés elsődleges útjának, amiben nem is téved. Ahogy Berlinben elterjedt a szállóige – nem kifizetődő kérdéseket feltenni –, ő éppen ennek megnevezésével emel szót amellett, hogy a helyzeten változtatni kell. Alföldi Róbert két évvel ezelőtt állította színpadra a Kabarét, amelynek súlyossága leginkább abban áll, hogy jóformán semmit sem vesztett aktualitásából. Az igazán jó alkotások ismérve, hogy képtelenség megvonni tőlük az örökérvényűséget, olyan gondolatokkal operál, amely minden kor emberének tanulsággal szolgál.  Hogy a Kabaré még mindig ugyanazt a félelmet és problémát ismételgeti, csak akkor válik szomorúan elgondolkodtatóvá, amikor a bársonyszékben ülő találva érzi magát.

A bemutató után: Kabaréból tanulunk ma a leginkább – 2015. április 16.

Szereplők

Konferanszié: Bercsényi Péter
Sally Bowles: Spiegl Anna
Cliff Bradshaw: Szatory Dávid
Schultz úr: Ács Norbert
Schneider kisasszony: Pallai Mara
Ernst Ludwig: Pethő Gergő
Schatzie Kost: Ellinger Edina
Árnyak: Tatai Zsolt, Teszárek Csaba
Táncosnők, kurvák: Bánky Eszter, Juhász Ibolya, Kovács Judit, Kovács Katalin, Makra Viktória, Radics Rita

Alkotók

Szövegkönyv: Joe Masteroff (John Van Druten és Christopher Isherwood elbeszélései alapján)
Zene: John Kander
Dalszövegek: Fred Ebb
Fordító: Vörös Róbert
Dalszövegfordító: Varró Dániel
Színpadi változat: Vörös Róbert, Alföldi Róbert
Bábok: Hoffer Károly
Díszlet, jelmez: Zöldy Z Gergely
Koreográfia: Gergye Krisztián
Zenei vezető: Wagner-Puskás Péter
Asszisztens: Rigó Anna
Rendező: Alföldi Róbert

Leave A Comment