Salem boszorkányt kiált – avagy az emberek alkonya

Lassan másfél éve a Vígszínház repertoárján az Istenítélet című előadás, amely mély tartalommal, elgondolkodtató üzenettel és kitűnő szereposztással szolgálja mindenkori befogadóját. A darabot boncasztalunkra fektetjük, és egy duplakritika során igyekszünk értelmezni és elemezni a látottakat. Egy dologban mindketten egyetértettünk: kivételes művészi produktum született a Víg színpadán.

Dézsi Fruzsina: Arthur Miller és Mohácsi János Istenítélete nem a középkori boszorkányüldözésekről mesél nekünk, sokkal inkább az elemi bűnökről, amelyeket egyik történelmi kor sem tudott legyőzni. Mélyen az emberi természetbe beleivódott vétkek ezek, a hazugság orgiája, az ártatlanság megrendítő bukása. A Vígszínház nagyszínpadán mindez szinte kozmikussá tágul, a kérdések pedig egyre csak kavarognak a fejünkben: ha az igazság olyannyira nyilvánvaló, miért választjuk mégis a tisztátlanságot? A halál vetheti-e a becsület árnyékát az emberre? A hit válhat-e könyörületet megtagadó vádalappá?

Fotó: Szalontai Ábel

Pál Zsófia: Boszorkányok járnak közöttünk: az ördög cinkosai, bűnös latrok, akik a legtisztább lelket is befeketítik, megbecstelenítik. Nincsenek tekintettel senkire és semmire, fegyverük a bekebelezés, a gyanúsítás: ha valakinek neve elhangzik, többé már nem ugyanaz az ember, csupán az ördög szolgája, az ő fekete könyvében díszeleg a neve, és csak idő kérdése, hogy bevallja megszállottságát. Nem marad tiszta a hit, a moralitás, az emberi tisztesség. Bosszúhadjárat söpör végig az utcákon: önnön életük megmentése érdekében Salem lakói nem restek ujjal mutogatni, megnevezni közbecsben álló szomszédjaikat, egykori barátaikat. Gyanúba kerül a szent, immáron nem a bűnösséget, hanem az ártatlanságot kell bizonyítaniuk azoknak, akiket a bíróság elé állítanak.

D.F.: De milyen világ az, ahol nem a bűnt, hanem az ártatlanságot kell bizonyítani? Ahol a tisztaságnak már alig-alig van létjogosultsága, hiszen nincs olyan ember, akit ne szennyezne be más kegyetlensége vagy önnön kisszerűsége. Éppen ezért válik egyhamar bizonyossá: Salemben boszorkányok nincsenek. Emberi kíméletlenség van. Az igaznak buknia kell, hiszen az imposztorok az ő csontjain hágnak egyre magasabbra –  egy valaminek egészen biztosan nincs határa: a mocsoknak.

P.Zs.: A hit kétértelművé, a kimondott szó ítéletté válik, az emberek apró hibák miatt válnak az ördög cimborájává, csak mert valaki rossz színben tüntette fel ténykedésüket. A hazugság általános napi tevékenységgé válik: hogy élhessen, szinte mindenki tagad és gyanúsít, figyelmen kívül hagyva Isten szavait és lelki ártatlanságát. Nem könnyű egy nevet kimondani, ördögöt vallani, azonban mártírként meghalni sem, ha úgy érezzük, nem vagyunk méltóak rá. A bíróság mindenre hajlandó, hogy igazságot szolgáltasson, még akkor is, ha hazugság az ára: olyan embereket küld a másvilágra, akik nem hajlandóak beállni a sorba, akik inkább meghalnak, minthogy másokat ítéljenek el, vagy saját nevük ítéltessék meg rosszul.

D.F.: Salemben valójában egyetlen megbocsáthatatlan bűn vert tanyát, és ez a vakság. A szándékos vakság. Éppen azok tisztogatnak, akik a legnagyobb vétkesek, azok követelik az ítéletet, akik pontosan tudják, hogy nekik kéne a vádlottak padján állniuk. Ami pedig talán az emberiség legszörnyűbb látleletét nyújtja, az az a tény, hogy a legtöbben annyira átadják magukat a tömeghisztériának, hogy maguk is elhiszik: igazuk van. A hideg józanok csak elégedett mosollyal nyugtázzák ezt, és tovább tüzelik a népet, mert a hazugság az egyetlen menekülőút saját félresiklott életükből.

P.Zs.: John Proctor az, aki kívülállóként jelenik meg, ám hamar kiderül, hogy egyik fő katalizátora annak, hogy most a bosszú, az ítélet uralja az utcákat. Méltóságteljes, szigorú ember, belül mégis gyarló, hozott rossz döntéseket, de ismeri a tükörképet, ami reggelente szembenéz vele. Ő az, akit Stohl András alakít, tüzesen, önazonosan, szenvedélyesen, képletesen belehalva a szerepébe. Itt minden könny- és izzadtságcsepp az övé, osztozik Proctor fájdalmán és tépelődésén egészen a legvégéig.

Fotó: Szalontai Ábel

D.F.: Miller pergő jelenettechnikája Stohl játékában csak még szédületesebbé válik, a voltaképpeni antihős (elvégre gyarló, valódi bűnbe esett férfiról van szó) a vérontás legtisztább mártírjává válik. Proctornak és feleségének (Herczeg Adrienn) megkövesedett kapcsolata az előadás legérzékenyebb, legtragikusabb és egyben legszebb vonala, olyan végtelenül és már-már kibírhatatlanul életszagú, hogy minden kiejtett szó csak tovább mélyíti azt a megrendültséget, amely már az első pillanatban rátelepedett a néző lelkére. Igazi színészi és rendezői mestermunka ez, egyenrangú, egymást segítő és előremozdító játékokkal, Stohl András és Herczeg Adrienn mindent megmutat, amit az emberi természetről valaha is tudni lehetett.

P.Zs.: Talán Proctor állítása a legijesztőbb: ezek a boszorkányok, akik térdre kényszerítik Salemet, valójában egyáltalán nem ördögtől valók. Emberek ők, akik féltik az életüket, akik egy vágytól fűtve egy egész várost képesek lángba borítani. Például egy fiatal lány, aki mindent megtenne, hogy Proctort magáénak tudja, ezért halálra ítéli annak feleségét, aki száműzte őt az otthonukból. Herczeg Adrienn játssza az állhatatlan tekintetű asszonyt, a rendíthetetlen ólomkatonát, aki a legvégéig férje, hites társa mellett áll. Proctor személyiségének fontos részét képezi: ő hat leginkább a lelkiismeretére, figyelmen kívül hagyva az emberi veszteségeket, azt sugallja, döntsön saját belátása szerint, tegyen úgy, ahogy a legjobbnak látja, hozzon olyan döntést, amit lelke elbír.

D.F.: Ennek a történetnek éppen ez az egyik gyújtópontja. Elizabeth meghozza a legnagyobb áldozatot, hogy megmentse férjét a becstelenség bélyegétől: életében először hazudik, leveti magáról büszke méltóságát és a bírák elé dobja. Nem marad más, mint egy lemeztelenedett, önmagát meggyalázó asszony, és a férj, akit a meghasonlás felé terel ez a keresetlen védelem. Proctorban ekkor kezd csontosodni az igazság: van, amikor az élet nem éri meg az árát.

P.Zs.: A parázs tehát lángot kap, végigfut a falun, elér mindenkit: mintha éjszaka hullna le, és a sötétségben mindenkinek jogában állna elítélni ellenségét, anélkül, hogy kompromittálná önmagát. A hit megtörik, immáron csak azoknak védőpajzs, akik hajlandóak lennének meghalni érte. Proctor szembeszáll a legnagyobb latorral is, a Hegedűs D. Géza által alakított pappal, akiről hamar kiderül, hogy ember ő is csupán, aki hagyja, hogy érzékeit becsapják, hogy az anyagiak elkápráztassák, hogy a közvélemény megítélje, mert ón helyett arany gyertyatartót vetetett a falu népével. Az igazi ellentét azonban nem kettejük, hanem Proctor és az alkormányzó között húzódik, aki a városba érkezik, hogy kihallgassa Salem lakóit.

D.F.: Parris tiszteletes az ide-oda simuló, fecsegő politikus iskolapéldája, akinek papi hivatását csupán az egyházi vagyon táplálja. Szavai nem hitből, csupán az önmentésből, az előnyösebb pozíció kicsikarásából fakadnak, igazságérzete a nulla felé tendál. Hegedűs D. Géza kiválóan alakítja a pöffeszkedő kiskirályt, karakánságában éppen jókor fúj visszavonulót, lágyságát épp idejében keményíti meg. Mindeközben szüntelenül táplálja a lángokat, és bár mézesmázos kedélyessége lassacskán megrepedezik, láthatjuk, hogy a pap voltaképpen szánni valóbb, mint bármelyik áldozat – neki soha nem jutott osztályrészül az őszinteség.

P.Zs.: A bíróságtól az egész vidék rettegni kezd: sorra küldik másvilágra a megnevezett asszonyokat, a bűnösség egyre relatívabbá válik, amikor azon beismerés után, hogy az ördög szolgálói voltak, de hazatérnének Istenhez, felmentik és életben hagyják a korábban boszorkánynak kikiáltott személyeket. Hogy mentse szintén megnevezett feleségét, Proctor a bíróságra siet, hogy bevallja az igazságot a bíróságnak: fiatal szeretője a bosszú nevében kezdte el hadjáratát, hogy megölesse a nejét. Ehhez szüksége van fiatal szolgálójára is, aki bizonyíthatja felesége ártatlanságát: Péter Kata megdöbbentő és rendkívül meggyőző módon válik eggyé karakterével, aki egyszerre áldozata és okozója a boszorkányjelenlét megerősítésének. Proctor számára azonban csak egy dolog számít: megmenteni a szent asszonyt, a feleségét.

Fotó: Szalontai Ábel

D.F.: Kétségtelen, hogy Stohl András és Herczeg Adrienn mellett Péter Kata az, akinek minden mozdulatából sugárzik a totális átlényegülés. Sorsa majdnem annyira tragikus, mint Proctoréké, hiszen benne olyan erőszakos halált hal az ártatlanság, ami lehetetlenné teszi a továbblépést. Voltaképpen lelki öngyilkosságról beszélhetünk, hiszen Mary Warren lehetne az igazság zászlóvivője, ám képtelen ellenállni a rettegés ostromának, és úgy dönt, hogy bátorságát és romlatlanságát eltiporva beáll a sorba, azaz fejet hajt a gátlástalanság előtt. Az ő ellenpólusát jelenti az egyenes háttal halálba vonuló féltucatnyi salemi polgár: Dengyel Iván, Borbiczki Ferenc és Kútvölgyi Erzsébet karaktereinek nyakára a tisztesség fon kötelet. A drámaiság fokozható: a képmutatás megtestesítője, a Szilágyi Csenge által kevésbé kiegyensúlyozottan alakított Abigail Williams és az ő gondolkodás nélkül bárkit meghurcoltatni kész barátnői azok, akik végül sérülés nélkül kijutnak Salem véres szövevényéből. Egyedül a valódi bűnösök menekülnek meg. Az igazságszolgáltatás elvágta a saját torkát.

P.Zs.: Tapintható a feszültség Proctor és a Fesztbaum Béla által kimagaslóan alakított bíró között: egymásnak feszül a két ideológia, egymást kerülgeti az igazság és annak szüntelen kutatása, merthogy, a bíró pontosan a természete végett olyan lényeges személy: objektivitásra törekszik, keresi az igaz szavakat, ok nélkül nem ítél és nem is akar megítélni senkit. Az igazság azonban rég nem volt olyan nehezen meghatározható, mint most. Az élet megtartása és korábbi módon való továbbélése rég nem jelenti ugyanazt az életet, amely az események előtt volt, hiszen tudat alatt akaratlanul is bemocskolja az a szándék, amellyel megmentették. A közemberek mégis megelégszenek ezzel, Proctor azonban képtelen elszámolni lelkiismeretével, és nem fogadja el helyes döntésként az általánosan értelmezett jót. Ő meghozza a döntést, és meg is fizeti árát.

D.F.: Fesztbaum Béla bírója az előadás egyik kulcsfigurája: a külső tekintet hordozója, az igazság rendíthetetlen fürkészője, akire azonban már kétségtelenül rá-ránehezedik a fentről érkező nyomás. Úgy tűnik, mintha itt mindenkit beoltottak volna racionalizmus ellen, hiszen az észérvek hiába jönnek világra, a rágalmak egy pillanat alatt bekebelezik őket. Fesztbaum nagyszerű arányérzékkel hozza a korlátolt, türelmét elvesztő bíró figuráját, és minden esendősége ellenére is szerethetővé teszi, pedig pontosan tudjuk: végső soron az igazság miatta vetél el. Ő az egyedüli, aki még visszafordíthatta volna a borzalmakat, ám éppen akkurátus becsületességében válik becstelenné.

P.Zs.: Arthur Miller erős atmoszférát teremtett drámájában: jól ismerte Salem utcáit, az embereket, akik ott éltek, szándékaikat, múltjukat és gondolataikat. Pontos képet festett a boszorkányüldözés körülményeiről és gyújtópontjáról is. Ebből az alapanyagból emelkedik ki egy grandiózus előadás, Mohácsi János rendezése, amely főbb pontjaiban szinte oldalra pontosan követi le az alapanyagot, mégis képes olyan adalékot, érzelmi színezetet csempészni a jelenetek lefolyásába, amelyek új színben világítják meg a történetet. Jól működő poénokkal igyekszik enyhíteni a darab egyre erősödő feszültségét, kiválóan kontúrozza karaktereit, egyértelművé teszi a szándékaikat: olyan többdimenziós alakokat ábrázol, akikre odafigyelhetünk, és akiket akkor is megérthetünk, ha éppen nem értünk egyet velük. Külön szóra érdemes, hogy kiváló érzékkel kezeli a dráma dialógjait, meghatározó mondatokat jókor és jó helyen domborít ki. Lebilincselő történettel dolgozik, precízen járja körül témáját, mindezt kolosszális díszletbe csomagolja, és egy olyan zenei világgal gazdagítja, amely alapjaiban határozza meg és teszi egyedülállóvá a színdarab világát. Mohácsi mély és elgondolkodtató drámát elevenít meg páratlan módon a színpadon, elsőrangú színészek tolmácsolásában. Rendezése kétségtelenül kiemelkedő előadás, amely még napokkal később is megrendítő, de gazdag és elgondolkodtató szellemi táplálékkal látja el értő közönségét.

Fotó: Szalontai Ábel

D.F.: Khell Zsolt díszlete többszörös szimbolikával operál, a tér egyszerre idézi fel előttünk a lelátók, a közösségi terek, az amfiteátrumok, a bírósági tárgyalótermek képét – mindazokat a helyszíneket, ahol a tömeg kész átadni magát bármiféle erőteljes impulzusnak. Ezáltal megszűnik az egyén, nincs többé saját vélemény vagy akarat, a mi fogalma átveszi az uralmat. A tömeghipnózist tovább pumpálja a rituálészerű zene, amely végiglüktet az egész előadáson, és már csak azt vesszük észre, hogy minket is egészen a hatalmába kerített. Mohácsi János rendezése tehát nem vonja ki szövetéből a közönséget: tapinthatóvá teszi a hisztériát, az igazságok esetlegességét, a viszonyrendszerek totális felborulását, méghozzá úgy, hogy minden feltörő érzést igyekszik átvinni a nézőre is, hogy az ne csupán egy szűrőn keresztül lássa az eseményeket, hanem elgondolkodjon azon is, vajon ő a nemes halált, vagy a lejárt szavatosságú életet választaná-e inkább. És hiába tudjuk, hogy mit kellene erre felelnünk, mégis ott motoszkál bennünk, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Mert a nyilvánvaló jó és rossz között nem lehet nyilvánvalóan jól dönteni. Csak helyesen. Annál pedig semmi sem nehezebb.

Szereplők

John Proctor Stohl András
Elizabeth Proctor Herczeg Adrienn
Abigail Williams Szilágyi Csenge
Danforth alkormányzó Fesztbaum Béla
Parris tiszteletes Hegedűs D. Géza
Hale tiszteletes Hevér Gábor
Dr. Griggs Lukács Sándor
Hawthorne Felhőfi Kiss László
Mary Warren Péter Kata
Rebecca Nurse Kútvölgyi Erzsébet
Francis Nurse Dengyel Iván
Giles Corey Borbiczki Ferenc
Herrick Karácsonyi Zoltán
Tituba Kopek Janka
Mrs Ann Putnam Igó Éva
Thomas Putnam Gados Béla
Susanna Walcott Tar Renáta
Mercy Lewis Pájer Alma e.h.
Tar Renáta
Betty Parris Puzsa Patrícia
Katy Putnam Rainer-Micsinyei Nóra
Cheever Papp Dániel
Mrs Cheever Bodor Böbe
Sarah Good Gilicze Márta
Ingersoll Viszt Attila
Nép Tóth András
Adányi Alex
Nagy Petra e.h.
Szűcs Éva e.h.
Tar Renáta
Kis Proctor Karácsonyi Kíra

Katonák: KOVÁCS TAMÁS, KUTI LÁSZLÓ

Gépíró: SZELÉNYI KATALIN

Zenészek: KOVÁCS MÁRTON/SZEGŐ DÁVID, ÁGOSTON BÉLA/VÁCZI DÁNIEL, GYULAI CSABA/GÁBOS BARNA, ROZS TAMÁS/HERCZEG TAMÁS

Alkotók

Díszlet: KHELL ZSOLT
Jelmez: REMETE KRISZTINA
Zene: KOVÁCS MÁRTON
Dramaturg: PERCZEL ENIKŐ
Szcenika: CZECHMEISTER LÁSZLÓ
Világítástervező: CSONTOS BALÁZS
Ügyelő: KUTI LÁSZLÓ, D. MUCSI ZOLTÁN
Súgó: GÁL TÜNDE
A rendező munkatársa: CSIZMADIA IZABELLA

Rendező: MOHÁCSI JÁNOS

Leave A Comment