Szerepcsere a gyóntatószékben

Egy kihallgatás önmagában is érdekfeszítő: egy kis térben sűrűsödik össze a feszültség, ütköznek egymásnak érvek, az összehúzott szemek mögött megalapozottnak vélt gyanú húzódik, mind egy emberre irányul: arra a gyanúsítottra, aki a faszéken kuporogva igyekszik igazát bizonyítani. A szerepek egyértelműek: az irányítás a híres sztárnyomozó kezében van, akit zöldfülű kollégája igyekszik segíteni az igazság kiderítésében és a gyanúsított megvádolásában. Mi történik azonban, ha ezt az átlagosan lefolyó kihallgatást feje tetejére állítjuk; mi történik, ha felcseréljük a szerepeket, és az eddig feddhetetlennek vélt nyomozót nyomjuk le a gyóntatószékbe?

Ezzel a dramaturgiai csattanóval operál Kihallgatás? című darabjában Dömötör Tamás rendező, amely a történet szempontjából sikerrel fordítja ki magából az egész cselekményt. Az előadás szempontjából már megkérdőjelezhető, hogy a rendező milyen módon kívánt eljutni az említett végkövetkeztetésig. Az előadás ugyanis nem képes következetesen eljutni a csúcspontig: a karakterek motivációi homályosak, nem kerülhetünk hozzájuk közel, hiszen kevés információt szolgáltatnak hozzá. A darab közepén szinte a semmiből bukkan elő a gyanúsított lebuktató videója, amely meggyalázza a nyomozó jóhírét, s bár a sokk jót tesz az előadás lendületének, dramaturgiáját már aligha segíti. Ha Dömötörnek csupán annyi volt a célja, hogy ezzel a fogással sokkolja közönségét, elérte a célját: azonban mindent, amely előkészíthette volna ezt a kimenetelt, mindent, amely segíthetett volna a darab építkezésében, figyelmen kívül hagyott.

Fontos kérdés az, hogy mennyiben magyarázható a távolságtartás azzal, hogy a Kihallgatás? egy fekete-fehér kriminek indul, amely szinte elidegenítő célzattal igyekszik megteremteni az őrs csöppet sem hívogató közegét. Ebben szerepet játszik valószínűleg az is, hogy Dömötör hangzásvilágában teljesen magunkra maradunk a színészekkel: csupán egy időről-időre visszatérő hangeffekttel töri meg a sokszor beálló csöndet. Se nem szépíti, sem pedig mélyíti a kihallgatás aktusának ábrázolását: ezzel indokolható az is, hogy kétdimenziós karaktereket vázol fel, akikben érezhetően lapulna kraft, amely azonban kidolgozottság hiányában nem képes a felszínre törni. Ez elsősorban Molnár Gusztáv esetében látható: fiatal rendőrként élete első hazugságvizsgálatát vezeti. Szerepe ebből adódóan komikus, de túlságosan is egysíkú, csupán asszisztál a nyomozó jelenlétéhez. Thuróczy Szabolcs esetében sem érzünk teljességet, és ez nem a színész hibája: ő játssza a kerekesszékes professzort, aki időnként megjelenik, viccelődik és fokozott szakmai érdeklődéssel figyel még egy kihegyezett jelenetet is. Ő az, aki valószínűleg arra hivatott, hogy oldja a történet feszültségét, ám ennek hiányában jelenléte nagyrészt értelmét veszti.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Ha van valami, amiért mégis figyelmesen követjük a darabot, az a színpadra lépő négy színész játéka, amelyek közül toronymagasan emelkedik ki Hevér Gábor alakítása. Ő az, aki a lecsupaszított és végtelenül egyszerű szövegkönyv ellenére leköti a figyelmünket. A darab csattanója érezhetően az általa alakított sztárnyomozóra lett kihegyezve, Hevér pedig várakozáson felül tesz eleget a feladatnak. Nyomozója kezdetben visszafogott, többnyire a háttérből segít csípős megjegyzéseivel, ám a színész végig érezteti velünk, hogy karaktere közel sem könnyű ember, ő is hibázott már. A csúcsponton végre értelmet kap a feszültség, amely belőle sugárzott: elveszti a fejét, mikor gyanúba kerül, ám ábrázolása olyan hiteles és emberi, hogy ebben feszültségterhes pillanatban érezzük őt a legközelebb magunkhoz. A gyanúsított ugyanis sorsdöntő felvételt szerez róla: Mohai Tamás alakítására külön terhet ró, hogy ez a fordulat sem dramaturgiailag, később pedig előadásában sincs jól kivitelezve. Karaktere alapjaiban érdekes ember, akiről azonban azon túl, hogy ő a nagybetűs gyanúsított, semmi többet nem tudunk meg. Ezt a jó értelemben vett titokzatosságot a darab első felében jól kamatoztatja, később azonban vontatottá, majd túljátszottá válik szereplése a színpadon.

A gyanúsított és a nyomozó játszmája alkotja az előadás gerincét. A darab címe megkérdőjelezi a kihallgatás jelenségét, amely elsősorban akkor válik világossá, amikor Dömötör megcseréli a szerepeket, és a kihallgatóból kihallgatott lesz: a kimenetelénél kiderül az is, hogy a rendezőnek elsősorban nem az állt szándékában, hogy felgöngyölítse a nyomozást és felfedje a gyilkos kilétét, hanem a kihallgatási aktus érdekességére és a karakterek viszonyrendszerére helyezte a hangsúlyt. Az igazság ugyanis nem derül ki: csupán Hevér karakterének tombolása és emberi gyarlósága válik hangsúlyossá, és ez az az alakítás, amely miatt érdemes megtekinteni ezt az előadást.

Szereplők

Rendőr 1.: Hevér Gábor
Rendőr 2.: Molnár Gusztáv
Szakértő: Thuróczy Szabolcs
Fiatalember: Mohai Tamás

Alkotók

Rendező: Dömötör Tamás

Kiemelt kép: Hrotkó Bálint

Leave A Comment