Mélység nélküliség

Amikor megtudtam, hogy Alföldi Róbert passiót fog rendezni, nagy várakozással tekintettem elébe. Alföldi ideológiájának és világnézetének kiváló melegágya lehet egy biblikus történet. Minden, amit a világról vall (s így minden, amit személy szerint szimpatikusnak talál az ember), kiváló keretet kaphat egy ilyen történet által.  Egyszerre nyílik benne lehetőség arra, hogy feszegessük a hit kérdéskörét, beszéljünk az erős értékrend fontosságáról, stimulálhassuk egymást a kitartásra, egy ehhez hasonló színházi élménytől pedig valódi erőre kaphat az ember. Ő az a rendező, aki kíméletlen őszinteséggel reflektált a körülötte zajló eseményekre, s tükröt tartott, abban a hitben, hogy ebből gyarapodni fog a ma embere.

Egy ehhez hasonló produkció esetében a kihagyott lehetőség a legelszomorítóbb. Az, hogy mennyi mindent lehetett volna elmesélni, s hogy ehelyett mennyi mindent nem sikerült: a hiányérzet valós. A Passio XXI ugyanis egy rendkívül felületes és valódi mélység nélküli alkotás, amiért elsősorban Székely Csaba író munkája okolható. Egy kevésbé jól sikerült alapanyagból ugyanis még a legtehetségesebb rendező is bajosan varázsol hatásos előadást, s ez jelen esetben Alföldinek sem sikerült. A darab érezhetően a kételyt helyezi a középpontba: Jézus kétségét önmagában, az emberek kétségét Jézusban, hogy ő-e a Messiás. Következetesen igyekszik elbeszélni a hatalommal vívott harcot is, ám többségében felszínesen beszél, nem merül alá a téma mélységeibe, és nagy mértékben hanyagolja a fontosabb mellékszálakat.

Fotó: Puska Judit

Például Mária Magdolna történetét, aki az esetek többségében csupán vegetál a színpadon, de valójában sosem létezik. Jelenléte teljes mértékben elhanyagolható, nem is bír hatással sem Jézusra, sem a történet más katalizátorára. Ez elsősorban az írás, s nem Tóth Gabi színészi előadásának számlájára írható. A helyzet hasonló Péter (Feke Pál) esetében is, aki egy meggyőzően előadott dal eléneklésén kívül csalódást keltő szürkeségbe burkolódzik, jelenléte teljes mértékben súlytalan, holott karakterének létjogosultsága nagy mértékben indokolt lenne. Így alakult ez Dékány Barnabás esetében is, aki az állandó kételkedőt alakítja: a mindig felszólalót, aki által teszteltetik Jézus fellépése. Bár dramaturgiailag fontos szereppel bír, alakítása csupán a lelki meggyőződés és beleélés nélkül felmondott szöveg szintjén létezik. Egy ilyen darab esetében jelenlétének indokoltsága erősen megkérdőjelezhető. A szerepek arányainak problematikája Makranczi Zalán és Szatory Dávid esetében is tetten érhető, náluk sem a színpadon töltött idő mennyisége, hanem annak céltalansága jelentett gondot.

Ezek a sarkalatos pontok nem segítik a dramaturgia építkezését, három kitűnő főszereplő színészünk felel azonban az előadás előrehaladásáért, és ők azok, akik által, és akikért érdemes volt megszületnie az előadásnak. Ha Székely munkája láthatóan nem nyújtott biztos táptalajt Alföldi rendezésének, megtalálta a módot arra, hogy kifejezze gondolatait. Szabó Kimmel Tamás ugyanis érezhetően nem csupán Jézus szerepét játssza: ő könnyen felismerhető szócsöve a rendezőnek. Megnyilatkozásai elsősorban nem a Biblia sorait erősítik, hanem Alföldi gondolatvilágát fejezik ki. Szabó Kimmel egyre mélyülő játékot mutat be, olyan mélységekbe ereszkedik, ahol eddig még nem láttuk őt pályafutása során. Küzd a kiválasztottsággal, hitét pontosan a kétellyel erősíti, mikor minden nehézség csupán megerősíti azt. Szabó Kimmel mondataiban kellő didaktikussággal ellátott tanítás feszül, ő az, aki ezzel közösséget kíván teremteni. Az előadás egyik legjobban működő pillanata, amikor Jézus a legelején népének prédikál, igyekszik válaszolni kérdéseikre. Itt mi is érezhetően a népet képezzük, nem csupán a – amúgy kemény munkát végző – statiszták hallgatják őt, de mi is igyekszünk megtalálni a saját igazságunkat a sorai között.

Fotó: Puska Judit

Sajnálatos módon ez a közösségteremtés kevésbé van jelen az előadás további részében. Inkább nézői, mint résztvevői vagyunk az előadásnak, egy ilyen témában, s pláne Alföldi munkájában ez rendkívül sajnálatos tény. Ezzel magyarázható az is, hogy sok esetben elveszítjük figyelmünket. A rendezés ismert dalok átdolgozásával igyekezett felerősíteni a mű kortárs jellegét, ezzel viszont azt érte el, hogy számos súlyos és komoly jelenetet lazított fel a dalválasztással, így a mondatok elvesztették élüket. Nyilvánvalóan nem elidegenítésre törekedtek az alkotók, amikor Péterfy Bori és Biorobot számokat választottak a jelenetekhez: végül azonban mégis ezt érték el vele. Meg merem kockáztatni, hogy a Passio XXI jobban élvezhető és értelmezhető lett volna, hogy ha egész egyszerűen prózai formában születik meg. Ez egyébként nem csupán a témában való elmélyedést segítette volna, de számos színésznek teremtett volna jobb lehetőséget a karakterábrázolásra, akik most musical formában nem nyújtottak meggyőző alakítást.

Természetesen akadt, akinek ez sem jelentett gondot, képes volt mélységet megélni és ábrázolni ilyen formában is. Stohl András és László Zsolt alakítása toronymagasan emelkedik ki a többi szereplőé közül, ők azok, akik a hatalmas térben sem vesznek el, akiknek minden szava pontosan megformált, bár profán módon azonban akkor érnek el nagy hatást, amikor meg sem szólalnak. Stohl Júdás bőrébe bújik, és ez a sokat használt kifejezés valóban visszatükrözi azt, amit a színész a színpadon létrehoz. Még lélegzetvételében is eggyé vált szerepével, dalában szenvedélyes elhivatottság és emberfeletti erő találkozik. Olyan jelenetben is megragadó és izgalmas őt figyelni, amikor éppen nem az ő karaktere állt az események középpontjában, szavak nélkül, minden rezdülésében reflektált a történésekre: ez pedig hatalmas szó. Az előadás legmegrendítőbb pillanata Júdás azonnali öngyilkossága, miután elárulja Jézust.

Fotó: Puska Judit

László Zsolt a hatalom közel sem fekete-fehér emberét, Kajafást teremtette meg a színpadon. Egy színdarab lényege, hogy megtalálja minden szereplőjének igazát, és ez Kajafás esetében is jól működött. Ez az ember attól válik igazán izgalmassá, hogy felismeri a Jézusban jelen levő veszélyt: azt, hogy erőszak nélkül, szeretettel is létezhet egy királyság, egy olyan hely, ahol nem kell fegyverrel leverni az egyet nem értést. Nem annyira egyértelmű, hogy ő jelentené az ellenpólust: a színész minden mozdulatában méltóság és elegancia húzódik, egy másfajta bölcsesség, mint amit Jézus képvisel. De ettől még nem válik rögtön általánosan értelmezett gonosszá.

Ezek azok az emberek, akiknek értékítélete ütközik a Papp László Sportaréna küzdőterén, egy olyan kifutó két végén, amely kiválóan képezi a szembesítés szimbólumát, és erősen bírja Alföldi keze nyomát. Igazi feszültség teremtődik meg, amikor két végén két szembenálló szereplő tekintete találkozik. Valóban küzdőtér, már ha intellektuális szinten történő csatára gondolunk, és ha valami, akkor ez libabőrössé tesz: két kitűnő színész küzdelmének találkozása és ennek hangulatának lángra kapása annak ellenére, hogy óriási a tér. Alföldi általános érdeme az, hogy nem a külső látványosságban méri egy előadás értékét, hanem tartalmában erősíti azt: ezen állítás azonban a Passio XXI esetében nem aláhúzható. Nagyszerű és elgondolkodtató alkalom lett volna arra, hogy boncolgassuk a vallás témakörét, végig gondoljuk hitünkhez fűződő viszonyunkat, ám ehhez nem kaptunk ihletet. Így nem keressük a válaszokat sem a darabban feltett kérdésekre. A fényes máz, a grandiózus díszlet, látványos koreográfia nem nyert megerősítést, mert kevés volt az, amit magában hordozott. Pedig Székely Csabának alkalmasnak kellett volna lennie rá, hogy mély, spirituális, naturalista és őszinte tartalommal töltse meg a 21. századi passió történetét, kollaborálása Alföldivel pedig egy nagy hatással és tanítással bíró előadást jelenthetett volna. Kár, hogy ez a két igen tehetséges alkotó ilyen csalódást keltő módon tudott találkozni.

Leave A Comment