Monodrámák a színpadon – Triplakritika

Rengeteg kiváló önálló est látható most a fővárosi színházakban. A kortárs alkotók gondolatainak felszínre hozásától kezdve a múlt századi szerzők éltetéséig számos témájú remekművet láthattam eddig. Egy dolog mindenképpen közös volt bennük: az erős művészi szándék, az alázat, amellyel megteremtették az alkotók sorait. Nehéz és teljes embert követelő vállalkozásnak tartom egy önálló est létrehozását. Az állandó színpadi jelenlét és az önmagunkra való utaltság hatalmas koncentrációt igényel, hiszen csupán egyetlenegy emberen múlik, hogy működőképes-e az előadás. Olyan jelenlétre és kisugárzásra van szükség, amely másfél órán keresztül fenn tudja tartani a figyelmünket: az előadó és a téma iránt egyaránt.

A Rába Roland által rendezett Leszámolás velem című monodráma sem főszereplőjében, sem pedig témájában nem téved. Egy homoszexuális fiú történetét beszéli el, aki felnőtté válásának útján társadalmi és családi nyomásra igyekszik elnyomni vágyait, és az általános jóként értelmezett férfiszerepbe kényszeríti magát. Ez egy rendkívül fájdalmas döntés: a darab voltaképpeni ereje abból a „leszámolásból” ered, amely során a fiú, Eddie, megtagadva önmagát, személyisége és szexuális irányultsága ellen fordul, csak azért, mert környezete „normálisnak” akarja látni, és nem hajlandó szembesülni homoszexualitásával. Ez a valódi tragédia; és ez az, amit Nagy Dániel Viktor nagyfokú érzékenységgel és átéléssel képes ábrázolni. Eddie azért kérdőjelezi meg önmagát (beszédstílusát, gesztusait, vágyait; mindazt, ami önmagává és emberré teszi), mert a családja képtelen elfogadni azt, hogy fiuk meleg. A döntés, hogy hátrahagyja a falut, a helyet, ahol nem érezte jól és otthon magát, csupán azt a gondolatomat erősíti, hogy kételyei ellenére Eddie igen is egy erős és határozott jellem, hiszen képes volt felülbírálni a felé irányuló követeléseket és meghozni egy fontos döntést.

Nagy Dániel Viktor, fotó: Fegyverneky Sándor

A színész játékára valóban az érzékenység a legjellemzőbb: hitelesen ábrázolja a fiú élethelyzetét, és megrázóan meséli el a legmegdöbbentőbb és legintimebb pillanatokat is. Pár pillanatra felmerül az emberben, hogy ez az azonosulás már-már az önvallomás szintjéig ér, hiszen jól látható, hogy pontosan érti a fiú problémáját, és érthetően, egyenesen képes közvetíteni azt. Ilyen mélységű átélés – a színész és megformált alak közötti határ árnyalt módon való összemosása – egy ilyen kis térnél, egy monodráma esetében hatalmas és meggyőző erővel bír. Eddie történetében az elvárásokon történő felülemelkedés, önmagunk igazságának és erejének megtalálása a leghangsúlyosabb pillanat, amely őszinteségre és határozott önkifejezésre buzdít. Ha pedig valaki ezzel az útravalóval lép ki az ajtón a darab után, minden bizonnyal a legfontosabb célját érte el ez az előadás.

Az étkezés ártalmasságáról című előadás hasonló mélységekben tárja fel egy férfi lelki világát. Itt az étkezés szenvedélyének börtönébe zárt emberrel találkozunk, aki bizonyos mértékű nyomás hatására, fokozatosan enged belátást sérelmeibe, valamint abba a kínzó függőségbe, amelytől képtelen szabadulni. Ideje volt már, hogy Mészáros Mátét tehetsége alanyi jogán önálló produkcióban láthassuk: az előadás főszerepében erre végre sor került. Ebben egy voltaképpeni termékbemutató keretében vall az étel szeretetéről, mélyebb rétegeiben pedig megrázó vallomás húzódik szenvedélyről, dühről és őszinteségről. Bár az előadás kezdetben komikus felhangot üt meg, az idő előre haladtával a főszereplő olyan mélységeket ér el, olyan őszinte lesz, hogy poénos jellegét szép lassan felváltja a tragikum. Hamar egyértelművé válik, hogy Znamenák István rendezésében nem csupán egy átlagos termékbemutatónak leszünk tanúi. Ez főleg abban nyilvánul meg, hogy Mr Fibinger gondolatait már a színpadra lépés előtt hallhatjuk. Előadása lassan indul be, poénos szavakkal igyekszik oldani a feszültséget, majd a kínos csendet, mikor menedzsere és egyben párja segítségének híján technikai problémákba ütközik. A komikus vonal nem tart soká, sőt, megtörni látszik: érezhetővé válik, hogy főszereplőnk önironikus kiszólásaival csupán keserűségét igyekszik leplezni, a teljes kivetkőzést azonban ő sem tudja kikerülni, lelkileg és fizikailag is egy helyre beszorulva kénytelen szembesülni az igazsággal.

Mészáros Máté, fotó: Takács Attila

Az obezitással küzdő férfi nagymonológja valójában nem egy termékbemutató: inkább keserű vallomás egy olyan embertől, aki fokozatosan kénytelen rádöbbenni helyzete komolyságára, a tragikum viszont abban áll, hogy ez túl későn történik meg. Végzetes szenvedélye végül maga alá gyűri. Akik Mészáros Mátét kérték fel az előadás főszerepére, rettentő jó döntést hoztak. A színész kiválóan kezeli a komikus szerepeket, színészi hozzáértése azonban most abban mutatkozik meg, ahogyan ebből kiindulva alámerül egy mélyebb és komolyabb karakter- és lélekábrázolásba. Nem véletlen, hogy sokszor használom kritikámban a „tragikus” jelzőt, de Fibinger történetét mégis ez jellemzi a legjobban. Mészáros Máté hihetetlen természetességgel ábrázolja főszereplőnket, ez okozza azt is, hogy karaktere rendkívül emberivé és gyarlóvá válik a szemünkben. Az ő játékának köszönhető, hogy ez az előadás élni tud, és Fibinger megindító gondolatai, vallomása eljut a szívünkig.

Bálint András hasonló személyességgel prezentálja Arany János életművét Arany című estjében a Radnóti Színházban. Egy konzervatívabb színházi estről beszélünk, amelyben teljes mértékben érezhető és érthető Arany műveinek esszenciája. Az előadást 13 év után újította fel és tűzte műsorára a színház, amelyet megtekintése után én is indokoltnak tartok. Érvényes gondolatokról, elhanyagolhatatlan és sziklaszilárd elvekről, ma már ritkaságba számba menő értékrendről és világlátásról tesz tanúbizonyságot. A színész közvetlen hangot üt meg a produkcióban, mindenféle pátosz nélkül teremti meg Arany alakját a művein keresztül. Válogatása precíz és érdekfeszítő, több oldalról világítja meg a költőt. Nem csupán fontosabb verseit és balladáit adja elő, de belátást enged Petőfi Sándorral folytatott levelezésébe, egy elismerő díj elutasítása majd elfogadása mögött húzódó morális és lelki küzdelembe, valamint naplójegyzeteket, lebilincselő szerkesztői megjegyzéseket is megemlít.

Bálint András

Versei könnyűszerrel rezonálnak lelki folyamatokra, ez a fajta szembeállítás pedig segítségünkre siethet, ha tovább kell lépnünk. Arany nagy őszinteséggel vallott problémáiról, gyászáról, kislánya elvesztéséről és költészetről. A költőt nem a régi irodalomkönyvünk által közölt fotón keresztül látjuk, sokkal emberibb közelségbe kerül: ebben segítségünkre van a színművész mélyre hatoló Arany ábrázolása, aki nem fél félelmeit és gyötrődéseit papírra vetni. Tanulságai és költői nagysága örökérvényű hagyatékunkká válik – ennek a folyamatnak szerves részét képezi Bálint András estje, számomra legalábbis mindenképpen.

A három produkciót egyaránt jellemzi a gazdag tartalom és a kellő érzelmi színezet, amellyel színházi emlékezetünket gyarapítják. Olyan történeteket hallhatunk, amelyek nem csupán önmagukban jelennek meg, de bővülnek s gazdagodnak annak az előadónak a lelkiségével is, akinek személyes szűrőjén keresztül megszületik a színpadon tapasztalható csoda. Így már egyértelmű, miért nem csak a csalhatatlan szövegtudás jelenti alapját a hasonló alkotásoknak. Ezért is válnak kedves emlékeztetőjévé annak, hogy mennyi tehetséges színésszel bír a magyar színházi szakma. Kétségtelen, hogy az előadások megfeleltek azoknak a kritériumoknak, amelyekről az első bekezdésben beszéltem; fő érdemük az is, hogy  megőrzésre méltó történetek és tanulságos emberi sorsok domborodnak ki megvalósításuk során.

A következő önálló produkciókat ajánlom még az Olvasók figyelmébe:

Kiemelt kép: Pál Zsófia (felvétel a Radnóti Színházról)

Leave A Comment