Erre az Életrevalókra szükségünk van

Az Életrevalók az egyik legmeghatóbb történet, amivel szerencsém volt találkozni. Sok lényeges, emberi értéket felmutató réteggel bír: bár bemutatja az élet nehezebb oldalát is, komplikált kapcsolatokat, megrendítő halált és a test börtönének ítéletét is, végkicsengésében mégis az életet élteti, olyan érzéssel enged utunkra, amellyel az emberségben, a pátosz nélküli jóban, reményben erősíti meg a hitünket. Ez olyan szembesítés, amely során az említett alkotás minden oldaláról megvizsgálja az élet jelenségét, és a nehézségek ellenére mégis képes enyhíteni a terheken és mosolyt csalni az arcunkra.

Ezt a kivételes folyamatot Philippe és Driss kapcsolatán keresztül prezentálja. Kapcsolatuk meghittsége az, amely igazán megható ebben az előadásban. Horgas Ádám rendező munkáira mindig jellemző az elbeszélés közvetlen hangneme, most azonban abban jeleskedik leginkább, ahogyan felépíti és árnyalja a két főszereplő kapcsolatát. Ebben segítségére van két lenyűgöző színész, Hirtling István (Philippe) és Vadász Gábor (Driss), akik kiválóan teremtik meg a két egészen eltérő, majd egy hullámhosszra kerülő ember kapcsolatának fejlődését. Hirtling játssza a visszahúzódó, lelke mélyén valóban megkeseredett mozgássérültet, aki egészen páratlan módon rögtön felismeri a fiatalemberben lakozó empátiát. Kimértsége hamarosan feloldódik Driss ráhatásában, aki szabályokon és határokon lép át, nem betegként vagy bénaként kezeli őt, hanem emberként. Drisst pedig sosem hagyja el humorérzéke, egy egészen új „levegőt” hoz a kastélyba, régóta húzódó konfliktusokat lát át (Philippe lányának kezelhetetlenségét is példának okáért), egy leheletnyivel könnyebbé varázsolja azt a nyomorúságos életet, ami Philippe-nek jutott. Az ő fegyvere a humor: s így az előadás rendezőéé is, aki kitűnő poénokkal és helyzetkomikumokkal tarkítja a történetet. Horgas alkotása inkább humoros jellegű, mintsem drámai, de ez ennek az adaptációnak kifejezetten jól áll. Drámai mélysége inkább a közbeszúrt, a rendező által írt dalokban nyilvánul meg.

Ez az első alkalom, hogy az Életrevalók története a Játékszín színpadán bemutatásra került. A darab főbb pontjaiban erősen táplálkozik a filmes változatból: igazi érdeme azonban, hogy nem lemásolni kívánta az ikonikus jeleneteket – a közös kocsikázás könnyen jegyezhető, meghatározó pillanatát, amelynek szintén poénos oldalát erősítette fel –, a színház eszközeivel teremtette meg az emlékezetes pillanatokat. Filmszerűségében ugyanis következetesen elbukott volna: ami jól néz ki mozgóképen, nem biztos, hogy ugyanolyan hatásosan működne a színpadon. A darab során tapasztalható, rendkívül gyakori jelenetváltás azonban ebben a tekintetben problémásnak bizonyul. Természetesen színpadon hatványozottan nehéz visszaadni az elbeszélés feszességét, gyors helyszínváltásait, a kevesebb, ám árnyaltabb és fókuszáltabb jelenetekbe való sűrítés minden esetben nagy kihívást jelent. Ez a megoldás valószínűleg könnyebben elmélyítette volna a történetet, nem akasztotta volna meg a színházi élményt többször annál, mint amennyi szükséges.

Színpadra alkalmazása azonban még ezzel együtt is sikeres vállalkozásnak bizonyul: kiváltképp akkor, ha a hangulatteremtés nehéz feladatára koncentrálunk. A darab kevés díszlettel dolgozik, atmoszférát inkább vetítéssel teremt meg, mégpedig nagyon ötletes módon. A jelenetek különböző, domináló színei érthetően különítik el egymástól a helyszíneket, a háttérre való vetítéssel pedig tárgyak és berendezés nélkül teremtik meg szobák, lakások belsejét. A rendezés nemcsak ezzel az elemmel fűszerezi meg egyedi stílussal a jól ismert történetet, zenei betéteteket is felhasznál, az előadás egyik legjobban működő pontja Vadász Gábor fellépése A világnak csá! című dallal, amely pontosan és közvetlen módon sűríti egy dalba Driss személyiségét.

Ez a történet kétségtelenül megérett arra, hogy színpadon is láthassuk, megvalósítása pedig nemcsak a fent taglalt technikai elemek miatt jól értékelhető. Egy ehhez hasonló helyzetben pár fokkal fontosabb az, ahogyan az adaptáló művész a történet üzenetét kezeli. A felvetett probléma feltárása és boncolgatása ebben az előadásban dicséretes módon valósul meg. A bénaságra ítéltetett arisztokrata és a társadalomból kivetett börtönviselt fiatalember helyzete nem is annyira különböző. Egyikük életét a teljes fizikális korlátoltság fojtja magányba és tehetetlenségbe, másikukét pedig bőrszíne, az emberek előítéletei határozzák meg. Bár más társadalmi ranggal bírnak, máshogyan viselkednek és beszélnek, a legfontosabb, legmélyebb emberi értékeken mégis osztoznak, és ez az a katalizátor, amely végül közös útra tereli őket. Tanulságaik egyre inkább perifériára szoruló emberi értékeket hoznak felszínre, amelyre úgy vélem, most nagyobb szükségünk van, mint bármikor.

Szereplők

Philippe: HIRTLING ISTVÁN
Driss: VADÁSZ GÁBOR

További szerepekben:
KOVÁCS DÉZI, ZSURZS KATI, SZŐLŐSKEI TIMEA, PETYI JÁNOS, SZIRTES BALÁZS

Alkotók

Dramaturg: Lőkös Ildikó
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Zene: Horgas Ádám
Ügyelő: Skrabán Judit
Súgó: Dobos Erika
Rendezőasszisztens: Petyi János

Rendező: HORGAS ÁDÁM

Leave A Comment