Összetartó erő híján

Egy kritikaírás megkezdése előtt az ember általában összegzi tapasztalatait a látott előadásról, megírja és áttekinti a listáját, hogy melyek voltak azon pillanatok, amelyek a leginkább hatással voltak rá, jó vagy rossz értelemben. Valószínűleg ekkor dől el igazán, hogy milyen végkicsengést fog kapni a készülő recenzió. Az, amikor a lista pontjai viszonylag lassan, izzadtságszagúan vagy egyáltalán nem tudnak megszületni; amikor megdöbbentően elválik az, hogy egyáltalán nem volt rám hatással a tárgyalni kívánt előadás – valószínűleg egyik színdarab esetében sem jelent túl sok jót.

Nehéz tehát egy olyan előadást boncolgatni és értelmezni, amelynek nincs érzékelhető mélysége. Sajnálatos módon ez a kényes helyzet állt elő az Örkény Színház legújabb bemutatója, a Hit, szeretet, remény kapcsán. Ezért főleg a rendezés szürkesége, és a történet feszültségterhes, füstös miliőjéhez nem passzoló koncepció, valamint a főszerepre szánt fiatal színésznő szerepalkotása okolható. Márpedig Ödön von Horváth története több, mint jó alapanyag egy kis térben előadni kívánt, rapszodikus időket prezentáló, emberi viszonyokat és elkövetett hibák nyomán tönkremenő sorsokat górcső alá vevő előadáshoz. A történet elején egy elkeseredett fiatal lány szeretné eladni testét a helyi halottasháznál, hogy pénzhez jusson, azonban durván elutasítják. Sorsa továbbra sem alakul kedvezően: egy múltbéli hiba megpecsételi kapcsolatát is leendő vőlegényével, aki kénytelen elhagyni őt karrierje feddhetetlenségének érdekében. A komor atmoszféra, a problémák egymásra építkezése és a lány egyre inkább terhelt lelkiismerete előrevetíti a tragédiát, amelyben végül főszereplőnk sorsa kicsúcsosodik.

Fotó: Horváth Judit

Egy ilyen tragikus sors egy színi előadás tekintetében nem következhet csak és kizárólag a történetből. Nagy szüksége van egy mélyre hatoló és gondosan, érzékenyen építkező ábrázolásmódra, egy olyan hús-vér ember színészi alakítására, aki teljes mértékig bele tud helyezkedni karakterének élethelyzetébe, át tudja érezni küzdelmeit, és ezt kellő árnyaltsággal tudja az előadás motorjává tenni. Mert ennek a történetnek a főszereplő sebezhetősége és életének tragikuma a katalizátora; ezért is fontos döntés, hogy kit képzelünk el ebbe a szerepbe. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy Kókai Tündének nem sikerült megoldania ezt a feladatot. Színpadi létezése jobbára rezignált, az eseményekre csupán a legszélsőségesebb helyzetekben reagál a szükséges hitelességgel, ezeket a kirohanásokat azonban nem építi fel következetesen, így az az elméletben létező ív, amin végig kellene haladnia, szintén rapszodikusan kerül felrajzolásra. Alakításának alkalmatlanságát csak azért taglalom ilyen részletességgel, mert ebből következik az is, hogy miért nem tud ez az előadás működni. Ha nem vagyok meggyőzve arról, hogy érdemes ezt az előadást teljes mértékű koncentrációval végigkövetnem, kvázi ha a főszereplőnőnk ábrázolásából következően engem nem érdekel tovább a sorsa, akkor bukik az egész koncepció. Tulajdonképpen a szívét veszíti el ezáltal a színdarab, és ez az, amely a legnagyobb csalódást kelti a nézőben.

Fotó: Horváth Judit

Ennek ellenére a mellékszerepekben biztos, háromdimenziós karakterábrázolásokat láthatunk. A vőlegényt például Patkós Márton alakítja, aki az előadás egyik biztos pontját képezi. Fiatal, szerelmes szívű férfit játszik, miután azonban kiderül az igazság szerelméről, nem marad más választása, mint magára hagyni a lányt, hogy megmentse jövőjét. Érzékeny férfiként ábrázolja karakterét, aki fájdalmában válik a leghitelesebbé. Csákányi Eszter vendégművészként jelenik meg az előadásban, aki egy férfirendőr szerepéből hozza ki a maximumot. Ők azok, akik miatt az előadás bizonyos részei lélegezni képesek, ám valódi összetartó erő nélkül csupán csonkok, melyek önmagukban valódi történetet nem tudnak elmesélni.

Az összetartó erő alatt természetesen a rendezői elgondolást, a koncepció szilárdságát és stabilitását értem. Egy olyan vezető erő hiányzik a darabból, amely saját elgondolásával, interpretálásával hitelesíteni és figyelemfelkeltően tudja bemutatni von Horváth történetének világát és esszenciáját. A Hit, szeretet, remény ezáltal  a történetből direkt módon következő elgondolkodtató tanulsággal és morális mélységekkel gazdagodott volna, amely a színész alakítás milyenségétől függetlenül is a darab rétegeiben pulzált volna. Ennek hiányában Gáspár Ildikó rendezése egy mélységek nélküli, nehezen vagy egyáltalán nem beazonosítható üzenettel bíró előadás, amely éppen a színház valódi (ható, értelmező, boncolgató, tanító) természetétől fosztja meg a történetet, és saját magát is.

Szereplők

Csákányi Eszter m.v.

Kókai Tünde

Nagy Zsolt

Patkós Márton

Bohoczki Sára m.v.

Znamenák István

Kákonyi Árpád

Katona Dávid m.v.

Tóth Péter

Alkotók

díszlet, jelmez: Gelsi Zoltán
zenészek: Kákonyi Árpád, Katona Dávid
dramaturg: Ari-Nagy Barbara, Bodor Panna e.h.


hang: Halmen Zoltán
fény: Kehi Richárd
súgó: Horváth Éva
ügyelő: Mózer Zsolt
a rendező munkatársa: Szabó Julcsi

Rendező: Gáspár Ildikó

Leave A Comment