Egyszer fent és egyszer lent a kerék

Roulettenburg mámoros és őrjítő hatással lesz arra, aki ide érkezik: a német kisváros ugyanis a kaszinói élet melegágya, a szerencsét próbáló és hajkurászó szerencsétlenek olvasztótégelye. Megbolondít mindenkit: a racionális észjárásút, az alapvetően őrültet, fiatalt és öreget is. A pénz bűvköre magába zár boldog-boldogtalant, az ördögi kör pedig nehezen, vagy pedig sosem ereszt. Sosem volt pontosabb az üzenet, hogy a szerencse forgandó, a sorsot magunk ellen kihívni pszichés öngyilkosság, a biztos egzisztencia pedig pillanatnyi állapottá válik, ahogy gazdag és szegény egyszerre támaszkodik a rulett asztalra, és várja a megváltást.   

Erről a kegyetlen és szinte minden esetben kizsigerelő szenvedélyről szól Dosztojevszkij kisregénye, amit az író közvetlen közelről tapasztalhatott meg, hiszen ő is ezzel a problémával küzdött: a történet főhőse, Alekszej, aki a darab során rulett asztal őrültjévé majd áldozatává válik, egészen egyenesen megfeleltethető az orosz szerző személyének. Ebből természetesen kikövetkeztető az előadás megtekintése nélkül is, hogy Dosztojevszkij pontosan ismerte azt a pszichés folyamatot, amin a rulett szerelmese keresztülmegy a vad izgalomtól a vak meggyőződésen át a teljes emberi és anyagi megsemmisülésig. Ettől válik – vagy jelen esetünkben válhatna – A játékos lebilincselő és elborzasztó emberi történetté.

Fotó: Dömölky Dániel

Hogy ez valóban megtörténhessen a színpadon, egy olyan színművész szükségeltetik a darab főszerepére, aki hitelesen tudja felfesteni elénk a fiatal fiú tragédiáját. Ebben az egyszerű mondatban persze sok minden megbújik: a színpad kiváló hely arra, hogy drámai és szélsőséges emberi történeteket, állapotokat és sorsokat láthassunk megelevenedni. Ebben a fiatal játékosban pedig minden megvan, amitől története a legnemesebb értelemben elgondolkodtatóvá válhat. A jó szándékú fiatal tanító tehát alászáll a szenvedély poklába: azért, hogy pénz szerezzen szerelmének, játszani kezd, amit végül sosem lesz képes abbahagyni. Hatalmas összegeket nyer, majd hatalmas összegeket veszít, szinte földönfutóvá válik, elveszti realitásérzékét, gondolkodás nélkül hagyja kisemmizni magát és egész életét.

Ez a személyes történet két véglet, illetve az érzékeny és elborzasztó átmenet bemutatását feltételezi egy színész oldaláról, amelyre ebben az előadásban Vilmányi Benett negyedéves hallgatót kérték fel. Talán nem eléggé átgondolt módon. Előadásmódja ugyanis nélkülöz mindenféle árnyaltságot, precíz alámerülést abba a földi pokolba, ahová Alekszej szenvedélye útján eljut. Nem látható, nem érzékelhető az a személyes tragikum sem, amitől ez az előadás tulajdonképpen működhetne, vagy legalábbis akaratlagosan követhetővé tenné az elzüllésbe fulladó fiatal fiú útját. Vilmányi ugyanis érthetetlen módon tudálékos felnőttet, valamint oktatót akar játszani annak ellenére, hogy nincsen semmiféle hitele hozzá. Gátolja ebben a mesterkéltségbe és egyre inkább modorosságba hajló előadásmód, amely ellehetetleníti a karakter iránti empátia kialakulását is. Így története két pillanat alatt súlytalanná és szinte tét nélkülivé válik. Ez okozza azt is, hogy miért nem jó partnerei egymásnak a szerelmét alakító Sodró Elizával, aki meglepő érzékletességgel, kellő súlyozással testesíti meg a fiatal lányt.

Fotó: Dömölky Dániel

Hogy ez mekkora mértékben az erősmarkú színészvezetés hiányának hibája, természetesen nem meghatározható. Mivel azonban Fehér Balázs Benő rendezésében továbbra is fellelhetőek bizonytalan, határozottságot igénylő alakítások, feltételezhető, hogy a közös gondolkodás hiányának gyanúja sok mindent megmagyarázna. A rendező a főbb szerepeket ugyanis nem képes sem az őket alakító színészek, sem pedig az előadás javára instruálni és vezetni: ez főleg Rusznák András (a visszafogott angol úriember és dramaturgiailag fontos, itt szinte súlytalan Mr Astley szerepében) és Molnár Áron (De Grieux-ként, aki ügyes és gáláns francia álarca mögött okos manipulátor, ez pedig nagyon hiányzik ebből a darabból) esetében válik egyértelművé. Sem önmagukban, sem pedig többszereplős jelenetek esetében nem tudnak meggyőzővé és karakterükkel legalább pár pontban azonossá válni, amely a darab beszippantó erejét teljes mértékben aláássa.

A jóval kisebb mellékszerepekben viszont szórakoztató és meggyőző alakításokat találhatunk. A szinte stagnáló és középszerű színházi levegőbe Csomós Mari az, aki életet lehel: a gazdag, életerős és vidám nagymama szerepében, akitől a haszonleső, biztos anyagi pozícióra vágyakozó emberek szinte elvárják, hogy gyorsan haljon meg. A nagymama rulett asztalnál lezajló mikrotörténete a színészi átélés okán jóval tragikusabb és életszagúbb, mint főszereplőnk sorsa. A pillanat hevében mindenét elveszti, nagyon nehezen, de egyenes gerinccel áll talpra. Schneider Zoltán (a méltóságteljes, majd szélütést szenvedő tábornok tragikus történetét adja elő) és Lovas Rozi (az anyagias, de pénzszerelmében nagyon is emberi és furcsán megérthető mademoiselle-ként) kevés szöveggel, ám kiállás és pontos testbeszéd okán szinte szavak nélkül mutat be két, egészen eltérő, ám sokszor egymásba futó emberi történetet. Aztán itt van még Dénes Viktor is, aki ugyan csak pár percre tűnik fel felvonásonként, kis szerepében való precizitása és kisugárzása mégis azt a gondolatot ébreszti, hogy miért nem ő játszotta a tragikus sorsú ifjú főszerepét…

Fotó: Dömölky Dániel

A rendezés helyenkénti ötletessége, a kisebb mellékszerepekben lubickoló és brillírozó Radnótis művészek és az egészen elképesztő díszlet- és jelmezfelhozatal (Izsák Lili remek munkája) végül mégis megmenti az előadás utóízét. Láthatóan lett volna mire alapozni: a koncepció köntöse tűpontos és egészen páratlan díszletben nyilvánul meg, amely igazán korrekt módon és kevés eszközzel teremti meg a kaszinó hangulatát, a rulett– és sorskerék vérfagyasztó s pezsdítő pörgését. Fehér Balázs Benő mégis túl nagy óvatossággal nyúlt Dosztojevszkij művéhez, talán az a pár fokkal erőteljesebb és határozottabb elgondolás az, amelyet igazán hiányolok. Ez az előadás hosszában is tetten érhető: az utolsó negyedóra szinte szükségtelen. Egy rövidebb, ám annál hatásosabb monológ talán jobban zárta volna e nélkül a darabot. A főszerepből is következően (a darab történetével paradox módon) a legnagyobb probléma leginkább az elbeszélés hangvételével van: a szenvedély felcsapó majd maga alá temető erejének ábrázolása nem lehet ennyire rezignált és pedáns: így az előadás csupán óvatosan szórakoztató és felületesen értelmező, ám katartikus élményt nem okozó darabként tud csak továbbélni a színházi emlékezetünkben.

Szereplők

Alekszej: Vilmányi Benett eh.

Polina: Sodró Eliza
Tábornok: Schneider Zoltán
Antonyida Vasziljevna: Csomós Mari
Mr. Astley: Rusznák András
De Grieux: Molnár Áron
Mademoiselle Blanche: Lovas Rozi
Blanche anyja: Martin Márta
Potapics: Dénes Viktor
Marfa: Józsa Bettina eh.
Orosz herceg: Konfár Erik eh.
Krupié: Hajdu Tibor eh.

Alkotók

dramaturg: Fekete Ádám, kelemen Kristóf
zeneszerző: Dargay Marcell
díszlet- és jelmeztervező: Izsák Lili
világítás: Baumgartner Sándor
ügyelő: Kónya József
súgó: Farkas Erzsébet
A RENDEZŐ MUNKATÁRSA: Ari Zsófi
RENDEZŐ: Fehér Balázs Benő
Leave A Comment