Így tud segíteni a színház

Egy általánosan vett színházi darab során előnyös, ha a néző nem csupán „néz”. A legjobb esetben egy kötött helyzetben, egy bizonyos bársonyszékben helyet foglaló résztvevő, aki lelki síkokban rezonanciára képes, aki a színpadi cselekmények hatására tükörbe néz, gyarapodik, de mindenképpen megéli és értelmezi azt, ami a színpadon történik. Ez a lehető legjobb helyzet, hiszen eléri célját az alkotó és az előadás. Ennél csupán még egy dolog jobb: konkrét alkotóként részt venni az előadásban, alakítani a cselekményt, nem csupán lelkileg, hanem fizikailag is belehelyezkedni egy produkcióba, rezdüléseinkkel és gondolatainkkal elősegíteni előre menetelét.

Egy részvételi színházi előadásban pontosan ezen okok miatt hallatlanul izgalmas részt venni. Teljes embert kíván, és jó esetben (nyilván első hallásra borzongatóan) kiemel bennünket a komfortzónából, arra ösztökél, hogy megosszuk gondolatainkat a világról, a témáról és az előadásról magáról. Rendkívül intenzív közös munkát kíván társainkkal, amely hatékony, ha ismerős emberekkel dolgozunk együtt, ám külön ízt és izgalmat kap a folyamat, ha teljesen idegen személyekkel kell megélni egy élethelyzetet, létrehozni egy működőképes és tanulságokkal szolgáló darabot.

Az Én Prométheuszra gondoltam című részvételi slam színházban minderre lehetőséget kapunk. A kétórás produkciónak szerves részét képezi a nézők részvétele, esetleges döntéshozatala az események fejlődését illetően: egy fiktív irodalom órán veszünk részt, amely során összetett pszichológiai kísérletre kerül sor. Teszteltetik személyiségünk, morális helytállásunk és állásfoglalásunk, egyik tanárunk (Horváth Kristóf) ugyanis radikális szemléletű, felbujtónak tűnő vers létrehozatalára ösztökél bennünket. Közben kiderül, hogy két diák (feltehetően a versek hatására, ám ennek a kérdésnek a megválaszolása is fontos részét képezi a darabnak) felgyújtott egy boltot, mellette pedig megtalálták a tanár egyik óráján írt verset. Ezekben a pillanatokban mi is éppen hasonló természetű verset szülünk meg az ő segítségével.

Rendkívül éles, de éppen kegyetlensége és realitása miatt hasznos momentum, ha egyenesen és direkt módon helyeznek minket ebbe a helyzetbe. Az előadás célja, tanítójellege csak és kizárólag ezen az úton érhető el: mindenféle mellébeszélés nélkül megteremteni egy olyan szituációt, amelyben sallangok nélkül, patikamérlegre állítható, megfigyelhető az emberi hozzáállás és gondolkodásmód. (Egyszerűbben fogalmazva: csakis éles módon tesztelhető egy értékrend.) Ebben a tekintetben sikeres és hasznos vállalkozásnak tartom, amit  Horváth Kristóf és Feuer Yvette létrehoz, és amire (eredménytől függetlenül) kísérletet tesz. Interaktív módon kiemelik és felerősítik a színház pedagógiai jellegét, amely éppen abban jeleskedik, hogy valóságos helyzetben teszteli az emberi mozgatórugókat és cselekvéseket.

Projektjük így válik egy különleges és intenzív drámaórává, amely a kellő mértékig törli el a színház és a valóság határait: éppen annyira, hogy reális mértékben kerüljön tesztelésre a válaszreakció. A közös munka és alkotás megszületése örömteli, gondolkodást igénylő folyamat, amely által könnyen eggyé kovácsolódhat egy véletlen módon összekerülő társaság. Véleményem szerint minden előadás igényelné az utána történő átbeszélést, ezért különösen dicséretes, hogy lehetőségünk van megbeszélni élményeinket az előadás után. A manipuláció jelenségének vizsgálata, az inkább tömegként, mintsem egyénként való viselkedés pszichológiai folyamata kerül górcső alá, amely által fontos folyamatok veszik kezdetüket bennünk, és beteljesül az egyik legfontosabb cél, amelyet a színház elérhet: felülvizsgálja az élethez és a világhoz fűződő viszonyunk. Ez pedig a projekt céljának szempontjából dicséretes és rendkívül tanulságos eredmény.

Kiemelt kép: Bethlenfalvy Ádám

Szereplők

Játsszák: Feuer Yvette és Horváth Kristóf

Alkotók

Rendező, színházi nevelési szakember: Bethlenfalvy Ádám
Író-dramaturg: Sebők Borbála
Videó: Galyas Gyula
Leave A Comment